Kovács Zsolt újságíró, író, szerkesztő, okleveles vadgazda mérnökkel beszélgettünk a tudományos ismeretterjesztésről és expedícióiról. – Mirtse Zsuzsa interjúja.

Mirtse Zsuzsa: Számos természetismereti magazin (Süni, Természet, Vadon, Magasles, Állatvilág stb.) szerkesztője voltál – és vagy is. A természettudományos ismeretterjesztés a véredben van. Miért tartod kiemelten fontosnak ezt a tevékenységet?

Kovács Zsolt: A természettudományos ismeretterjesztés ma fontosabb, mint valaha! Az internet csodálatos lehetőség, de ezzel nemcsak élni, hanem visszaélni is lehet. A valóban jó weboldalak és netes újságok aranyat érnek, de sokkal több a romboló hatású, félreinformáló, akár jó szándékkal butaságokat író bejegyzés. Ezek károsak, hiszen nagyon gyakran például négylábú vagy éppen tollas kedvenceink egészségét veszélyeztetjük, ha feltétel nélkül elhisszük az ott leírtakat. Az úgynevezett természetfilmek nagy része is hamis illúziót kelt, nem beszélve arról, hogy a magyar fordítás is sokszor csapnivaló, például rendszeresen keverik a bivalyt a bölénnyel, a leopárdot a gepárddal és így tovább. Sajnos ma már sajnálják a szakértőkre a pénzt. De ugyanez igaz néhány könyvkiadóra is.

Mzs: Szereplőként, forgatókönyvíróként és szakértőként is részt vettél több filmes produkcióban – igazi kalandtúra az életed. Melyek voltak a legkedvesebb munkáid?

Kzs: Az Azok a csodálatos állatok című sorozatot, amelyben „a szerkesztő munkatársa” voltam még zöldfülű koromban, hat éven át forgattuk. Ez alatt nagyon sokat tanultam az emberekről, állatokról és persze a filmezésről. Kocsis Tibor igényes természetfilmjeinél is nagy örömmel működtem közre, ilyen volt egyebek mellett a Magyarország totemállatai vagy éppen az Ezeréves Vadvízország, amely az idei gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon első díjas lett.

Mzs: Kik voltak a mestereid? Kiktől tanultál legtöbbet?

Kzs: Sokat számít a gyermekkori indíttatás. Első szárnypróbálgatásaimat László bátyám egyengette. A már említett sorozat szerkesztő-műsorvezetője Palugyai István volt, aki a hazai tudományos újságírás egyik legkiemelkedőbb alakja. Tőle tanultam, hogy mindennek a legapróbb részletig utána kell nézni, fontos a szakirodalom ismerete. Nagyon sokat tanultam néhai Barabás Zoltántól, aki az Élet és Tudomány szerkesztőjeként biztatott az írásra, Veress István, a „régi” Állatvilág főszerkesztője beavatott a lapkészítés rejtelmeibe, nem beszélve arról, hogy később, könyvkiadóként több könyvemet is megjelentette. A korán elhunyt Bársony Katalin látott bennem fantáziát, és még 1988-ban felvett a Süni magazinhoz. Az állatkertesek közül mindenképpen ki kell emelnem Persányi Miklóst, az ő igazgatása alatt készíthettem el több állatház információs rendszerét, és szerkeszthettem egy sikeres könyvsorozatot, de meg kell említenem Sigmond Istvánt és Török Lászlót (a veszprémi állatkert előző és jelenlegi igazgatóit), valamint a néhai Nagy Sándor Tibort, a debreceni állatkert hajdani igazgatóját is. Szemadám Györggyel több közös egzotikus utazáson vettünk részt, sokat tanultam tőle, és nem „csak” a madarakról és a festészetről. Hangay Györggyel több évtizedes barátság köt össze. Amikor a Tábortüzek a Dél-keresztje alatt című könyvét még 1987-ben elolvastam, álmodni sem mertem arról, hogy bő tíz évvel később (és még más alkalmakkor is) vele együtt rakom majd a tábortüzet a Dél-keresztje alatt. A sort még nagyon sokáig folytathatnám, Korsós Zoltán, Bankovics Attila, Kiss János Botond, Kóródy Olivér – hogy csak néhány nevet emeljek ki.

Mzs: Több expedícióban is részt vettél, ezekről is mesélj nekünk!

Kzs: Csínján kell bánnunk az expedíció szóval! Ma már inkább csak utazások vannak, az igazi, felfedezésekkel tarkított expedíciók kora lejárt. Talán az első ausztrál utamat nevezném valamiféle expedíciónak, amikor Hangay Györggyel kettesben, meglehetősen viszontagságos körülmények között, hatalmas, gyakran teljesen lakatlan területeket jártunk be. A következő két ausztrál utunk is nomádnak számított, de azoknak már nem volt igazi expedíció íze. Afrikában sem, pedig társaimmal bejártuk Kenya és Tanzánia nemzeti parkjainak egy részét. Ám hogyan nevezhetnénk expedíciónak egy olyan utat, ahol a terepjáró zömmel aszfaltúton száguld, és hotelben vagy bungalóban töltjük az éjszakát? Természetesen minden utamon megannyi élmény ért; a Ngorongoro-kráterben fotósorozatot készítettem egy foltos hiénáról, amely egy gnú borjút akart elejteni, Ausztráliában mintegy száz különféle madárfajt figyeltem meg, Kazahsztánban pedig nemcsak a végeláthatatlan sztyepp különleges élővilága nyűgözött le, hanem az ott élő emberek kedvessége és vendégszeretete is. A Duna-delta pedig kontinensünk egyik utolsó ősvadonja. Útjaim többségéről könyv is született. Ehhez persze elengedhetetlen volt, hogy fáradtság ide, fáradtság oda, útjaimon minden áldott este a naplómat körmöltem.

Mzs: Az állatkertészetet mindig kiemelt fontosságúnak tartottad, szakmai életutad során csaknem minden hazai állatkerttel szoros kapcsolatban voltál, és több külföldi állatkerttel is. Miért fontos az állatkertek létezése, megőrzése?

Kzs: Az állatkertek feladatai között nincs alá- vagy fölérendeltségi viszony. Minden egyformán fontos. A gazdag állatkertek és állatkerti szervezetek pénzt gyűjtenek/adnak egyes állatfajok élőhelyének megőrzésére. Az egyik legnagyobb gond, hogy az állatkertekben született ritka fajok szaporulatát nincs hova szabadon engedni! Nincs már természetes élőhely! Pedig az állatkertek, természetesen összefogva, a ritka fajokból is már számottevő tenyész-közösségeket hoznak létre, várva a szebb jövőt, hogy a szaporulatot repatriálhassák. Nagyon fontos szerepe van a kutatásnak, hiszen minél jobban ismerünk egy veszélyeztetett állatfajt, annál nagyobb esély van a megmentésére. Nélkülözhetetlen az oktatás és ismeretterjesztés, még akkor is, ha mind többen gondolják azt, hogy a (gyakran manipulált) természetfilmek kiválthatják az eleven állatok látványát. Sokszor mondják, hogy az állatkertek közelebb hozzák a látogatókat a természethez. Nos, ez csak akkor igaz, ha az állatokat nagy kifutókban, növényesített, a természetes környezetet imitáló környezetben mutatják be.

Mzs: Járod az országot is, közvetlen kapcsolatban vagy az olvasóiddal. Mit gondolsz, változott a szemlélet, környezettudatosabbak ma már az emberek, mint amikor a pályád elindult?

Kzs: Azt tapasztalom, az internet és természetfilmek korában az élménybeszámolókra ma már távolról sincs akkora érdeklődés, mint mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt volt. Persze ha más céllal is, azért járom az országot. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy környezettudatosabbak-e az emberek most, mint mondjuk két évtizede. Az erdei szeméthegyeket vagy éppen a gumiabroncs-égetés miatt felszálló füstöt látva, a kiskertekben a fészkelési időben végzett favágást és sövénynyírást tapasztalva; a kidobott kutyákkal és macskákkal találkozva, megmérgezett sasokról olvasva ‒ és ez csak néhány kiragadott példa ‒ jó szívvel aligha mondhatok igent a kérdésre.