Ha balra kinézek, ezüstfenyőt látok, meg a szomszéd diófájának tetejét. Hallom a fekete rigó hangját, a seregélyt, de balkáni gerlét, örvös galambot is. Vörösbegyet csak ritkán. Zöldikét. Már megjöttek. Házi rozsdafarkút még nem hallottam, de ilyentájt érkeznek azok is. Széncinegét persze bármikor. És verebek is jönnek csapatostul, mert amikor a galambok elmennek, ők is rájárnak a magtálra. A cinegék elviszik a napraforgómagokat, elhordják egy fára, ott kibontják, megeszik. A verebeknek kedvezőbb lenne a köles.

Ülök az ablak belső oldalán, egy végtelenül egyszerű, pár tenyérnyi fadeszkából összerakott íróasztal mellett. Munkapult inkább, de ez mindegy is, elfér rajta a laptopom. Képeket válogatok, archív felvételek között barangolok.

Szeretem nézegetni régi írók íróasztalait, dolgozószobáit, könyvespolcait, személyes tárgyait, amelyekkel körülvették magukat ott, ahol kiléptek a valóságból, és átléptek egy rejtelmes, titkos, második világba. Ahol a műveik születtek.

Móricz Zsigmond íróasztala. Hatalmas, ernyős lámpa a bal szélén, mellette üvegvázában virág, kézirathegyek, könyvek, tintatartó. Mögötte a könyvespolcon díszkötéses könyvek.

Egy másik képen Krúdy Gyula ül puritán íróasztala mellett (öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben), előtte papirosok, kezében toll. Aztán Jókai Mór sokfiókos, hosszú íróasztalán időzik el a szemem. A fotó szerint kényelmes, kipárnázott karosszékben ült – jó sokat, hiszen a (terjedelmükben is) jelentős regényeinek megírásához idő kellett. Sok idő.

Mikszáth Kálmán íróasztala hatalmas volt, kellett a hely, hogy elférjenek a gondolatai, és ő maga is. Márai Sándor íróasztala a budai lakásában, földgömbbel, gyertyatartóval, hamutartóval, mögötte az elmaradhatatlan, díszkötéses könyvek. Ugyanakkor a Horváth-kerttel szemközt lévő „rozoga”, békebeli kávéházba is szorgalmasan járt, „ahogy magyar íróhoz illik, aki állítólag »kávéházban éli le életét«”. Ahol „az asztalon mindig ott állott a tintatartó, a vágott angol tollal, friss víz és gyufa”, ahol figyelmesen és szelíden tűrték a szeszélyeit, miután összebarátkozott a főpincérrel és a szivarossal. Szabó Magda írógépe. Nemes Nagy Ágnes íróasztala, kéziratok, irodalmi folyóiratok, pakli cigaretta. A könyvespolcán Babits Mihály portréja.

Az írásnak helye van. Az író ember elválaszthatatlan az írás helyétől, legyen az antik íróasztal vagy egyszerű munkapult. De van helye, ami az övé. Ezen gondolkozom később is a nap folyamán, többször, miközben a laptopomat hurcolom magammal a különféle zugolyaim között.

Az én íróasztalomon nincs mit nézegetni, valójában nincs is. Illetve van nekem is szép íróasztalom, vannak fiókjai, elfér a tetején kényelmesen minden. Jó darab. Sosem használom, mert hiába jó és szép, nem ablak mellett áll, sőt, távol az ablaktól. Oda fért be. Egy viszonylag sötét, fénytelen sarokba. Ha ott dolgoznék, írás közben csak a falat nézegethetném, de hiába vannak képek a falon, hiába törekedtem arra, hogy otthonos legyen, nem tenyészik ott a gondolat. Nem jók ott a fényviszonyok. Azt hiszem, az íráshoz leginkább fényre van szükségem. Ezért az egyik ablak melletti parányi munkaasztalon szoktam leginkább dolgozni. Játékhely, pár négyzetdeciméter, de elfér rajta a laptopom, az éppen használt könyveim (egymásra halmozva), egy fából faragott tolltartó (benne ceruza és levélvágó kés), egy sárgaréz nagyító, valamint a kávésbögrémnek egy alátét. Kevés dologra van szükségem – viszont kinézhetek az ablakon, ami fontos. Szeretek onnan kikandikálni, figyelni a külső világot. Az ablakpárkányban növények, pár kavics. De mert valóban szűkös az a hely, onnan is továbbvándorlok egy idő után.

Amióta laptopot használok, átrendeződtek a szokásaim: hurcolom ide-oda, az írásnak nincs már állandó helye, legalábbis nálam nincs. Pedig talán jó lenne, ha lenne, de nem feltétele annak, hogy elégedett legyek. Úgy vagyok vele, mint a gyerekek az építőkockáikkal: ahol kicsomagolják őket, ott építenek belőlük várat, várost, birodalmat. A nappali közepén, a játszószőnyegen. Bárhol.

Nem érzek nosztalgiát a letűnt korok után, szeretek most élni, hurcolni a gépemet, és semennyire nem tudnék a Márai Sándor által íróakváriumoknak nevezett kávéházakban dolgozni. A munka helye a fejemben van. Nem ragaszkodom tárgyakhoz, csönd és fény legyen, az nekem elég. Kipárnázott karosszék helyett most éppen egy vadlila gumipárnán ücsörgök az étkezőasztal szélénél, mellettem a könyv, amelyből az imént a sorokat kimásoltam, parafa alátéten egy pohár víz. Itt írok, amíg rám nem sötétedik, utána behajtom a gépem fedelét, bezárom a birodalmam kapuját. Bent építem tovább a váraimat, valamelyik belső fészkemben.

Mirtse Zsuzsa