Az igazi szerelemről

Mostanában esténként, elalvás előtt, egészen esetleges történeteket idézek fel, az életem legkülönbözőbb szakaszaiból. Nem tudom, honnan érkeznek, de volt már ötéveskori vicces, kezdő tollforgatói időszakból megmosolyogtató, fiatal felnőttkorból tanulságos vagy zavarba ejtő sztori, szóval nincs séma. Ha mégis közös nevezőt kellene keresnem, akkor azt mondanám: mindegyik üzen valamit, elgondolkodtat, felhívja a figyelmemet egy-egy jelenségre, de mindez csak okoskodás, igazából fogalmam sincs a dolog természetéről.

Néhány nappal ezelőtt egy nem is túl régi eset volt az esti mozim. Az egyik vidéki nagyvárosban volt könyvbemutatóm még a múlt nyáron, ami tulajdonképpen önmagában is érdemes az emlékezésre: a remek szervezésnek köszönhetően minden a tervezettek szerint alakult, nem egy perccel kezdés előtt estünk be a helyszínre, jó hangulatban zajlott a beszélgetés, és noha meglepően korai időpontban kezdődött, szép számú közönség gyűlt össze. A rendezvény után ezúttal is lehetőség volt dedikáltatni, váltani pár szót kötetlen módon, így még elüldögéltem az asztal mellett egy darabig. Már alá is írtam egy-két könyvet, amikor egy idősebb, udvarias úr lépett oda hozzám, hogy csak pár szót szeretne mondani. „A feleségemmel voltunk itt. Ő költő.” És megmondta a nevét is. „De hiszen…” – kezdtem volna bele a válaszomba, mert jól ismertem a nevet, ám kedvesen félbeszakított. „Nem, ő nem fog idejönni. Demens. De tudom, hogy az élete az irodalom, ezért elhoztam. Néztem az arcát közben, figyelt, de őszintén megmondom, nem tudom, hogy mi jutott el hozzá az elhangzottakból. Korábban egészen biztosan nagyon tetszett volna neki. Köszönjük szépen.” Elképesztően gyenge vagyok a gyorsreagálásban, ezúttal is csak makogtam valamit, miközben láttam, hogy visszamegy a székhez, felsegíti a még mindig szép tartású, elegáns feleségét, és karonfogva kisétálnak a teremből. Egy pillanatra megállt az éppen odanyújtott következő könyv a kezemben, és sorok kezdtek zakatolni a fejemben egy gyerekversből, melyet nem is olyan régen örömmel olvasgattunk a lányommal, s melyben egy kíváncsi hang kérdezget az anyukájától, őszinte naivitással vegyülő aranyköpésekkel. Később több versét újra is olvastam.

Éjjel, az ágyban forgolódva, arra gondoltam, mennyi jó válasz- és cselekvési lehetőség lett volna. Nem először gondolok ilyesmire – valamit fejleszteni kellene hát magamon; hányszor érthettek már félre különböző helyzetekben… Másnap egy magánbeszélgetésen szó esett a mai kapcsolatok, szerelmek természetéről, a napi küzdelmekről, az érzelmek átalakulásáról és arról is, hogy hogyan kellene, lehetne ezt jól csinálni. Az esti történet ezúttal segítségemre sietett: azt mondtam, hogy én tudom, milyen az igazi szerelem, hiszen a szememmel láttam. Egy újabb nappal később pedig azzal szembesültem, hogy a költőre emlékező bejegyzések árasztják el a közösségi médiát.

Szándékosan nem írok nevet, hiszen nem kértem rá engedélyt, és a jelenlegi helyzetben különösen tahó dolog is lenne megtenni. Ehelyett csak mondogatom újra annak a gyerekversnek a végét: „Ha én nem én lettem volna, / akkor is szerettél volna?”

Farkas Wellmann Éva