Hegedűs Imre János írása Kabdebó Lóránt Alkalmak, meglepetések című kötetéről

Az irodalomtörténet-írás réme, kísértete a vaskalap. Amióta Toldy (Schedel) Ferenc „kitalálta” ezt a tudományt, azóta riadozik minden író, költő, nehogy belerakják egy olyan skatulyába, amelyikben aztán benne is felejtik. Avítt, avas szaga lesz a versnek, prózai írásnak, életműnek, ha rácsapják a födelet a kasztenre.

Jeles kortársunk, Kabdebó Lóránt irodalomtörténész alig áttekinthető munkásságát nem lehet méltatni a személy, a személyiség jellemzése nélkül. Jöjjön először az ember, azután a tudós.

Különös idegáram, szép, régi szóval élve, delej fut végig a közönségen, ahol megjelenik Lóri. Ez a beceneve. Mindnyájunk kedves Lórija. Mozgása olyan – maradjunk a biológiánál –, mint az énekes madaraké. Figyelme, tekintete villog, fejét előre löki, mindenkit meghallgat, hogy aztán, ha megszólal, dús, beszélő köntösbe öltöztetve, ömöljön belőle a szó, a gondolat, a tudás. A tudomány. Szerencsére nem csak kiváló szónok. A grafománia határát súrolja, olyan szorgalmasan ír. Áttekinthetetlen óceán az életmű.

Legutóbb az Orpheusz Kiadó gondoskodott arról, hogy a kiváló irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár tanulmányai, esszéi, irodalmi beszélgetései eljussanak hozzánk, olvasókhoz. Csepp a fent említett tengerből ez a kötet, de a 170 oldal 16 írása alapján elvégezhető az a vegyi elemzés, elkészíthető a kenet, amely által megvilágosodik Kabdebó Lóránt oeuvre-je, szakírói karaktere, ars poeticája. Kezdjük talán az utóbbival.

Van ars poeticája egy irodalomtörténésznek? Igen. Kabdebó Lórántnak van.

Ferenczi Lászlóval beszélget (Ars poetica helyett), ez a kötet első írása, és ott tisztázzák – Vas Istvántól kölcsönözve a terminus technikust –, hogy minden elemzés, értékelés csak megközelítés lehet, semmi más. Az alkotó személye, a mű, az írás autonómiája, szuverenitása fikarcnyit sem csorbulhat. S főleg nem torzulhat.

Itt még lélegzethez jutunk, követni tudjuk a gondolatvillódzást, de a kötet második esszétanulmánya (Weöres Sándor irodalomtörténeti pillanata) légzsákba juttatja az olvasót. Érezzük, túl magas régiókba száguldunk Kabdebó professzor úrral, az ő szárnyai kinőttek, a mieink viaszból valók.

Alig van olyan európai, amerikai költőzseni, filozófus, fizikus, akinek gondolatvilágába ne fészkelné bele magát. Otthon van azokban a fészkekben. Nem citálja őket, hanem együtt él velük: Ezra Pound, Gottfried Benn, Celan, Theodor W. Adorno, T. S. Eliot, Samuel Beckett, Rilke, Werner Heisenberg, Ervin Schrödinger és a mi Hamvas Bélánk, Kerényi Károlyunk. S mindezt miért? Mi szükség ekkora ármádiát felvonultatni?

Nem kisebb a tét, mint – Mallarmét idézi – „a homéroszi nagy eltévelyedés” következtében hamis útra futott költészet visszaállítása, visszahelyezése eredeti ősállapotába. Igen, Whitman, Mallarmé, Rilke döbben rá arra, hogy „az egész európai költészet une grande deviation – nagy eltévelyedés volt”.

És csak ilyen hídverés után jöhet Weöres Sándor, a költőzseni. Úgy veszi ujjbegyre a verseket, mindenekelőtt az Antik eclogát (Fairy Spring I-VII), mint ékszerész a gyémántot, s igazolja azokkal a fentebb említett gondolkodók igazát. Weöres az Antik eclogában „önmaga létezésére ébred rá, és ezzel egyben az embernek a létezésbe ágyazottsága is tudatosodik számára; történetet prezentál, de metafizikát teremt ezáltal”. S idéz egy olyan Weöres-levelet, amelyben megtalálja az irodalommagyarázók legtökéletesebb ars poeticáját. Aki be akar hatolni a versbe, írja Weöres Kabdebó Lórántnak, „fel kell hogy ajzza az intellektusát, fantáziáját, intuícióját, teljes emberi regiszterét”. Az aranymetszés szabálya sem tökéletesebb, mint ez a definíció.

Ha telítődik poétikával, poétikaelmélettel az olvasó, elmenekülhet. Jobban mondva ugorhat. Tanácsos prózaértékelést keresni a kötetben. Nem gyógyír, hanem déli szél Gion Nándor, akinek a nevéhez elválaszthatatlanul hozzátapadt a „mágikus” jelző. A mű, amelyet Kabdebó körüljár, ízlelget, szétszed és összerak, amelynek bejárja a forrásvidékét: A kárókatonák még nem jöttek vissza. Ifjúságnak szánt regény, de minden korosztályhoz szól.

Kabdebó Lóránt zseniális megoldáshoz folyamodik. Ez az atomfizikusok módszere, amikor létrehozzák a kritikus töltetet. Verssel elemez egy regényt. Fél élete (ha nem az egész!) ráment a Szabó Lőrinc életmű gondozására, s itt a Gion-regény lényegét a Rádiózene a szobában Szabó Lőrinc verssel jeleníti meg. Telitalálat, mert „valamifajta világon túli harmóniát” varázsol a földre ez a páratlanul szép versszimfónia. S ráadásnak, a végén Ady Endre: Hajó a ködben versét, mint a Gion-regények „szecessziós látomásainak előképét” idézi. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – hangzik el a Tragédiában. Gion Nándor is hordja homlokán a szülőföld, a Délvidék megkülönböztető jelét, mert: „az ember nem válogathatja meg […] hogy az időnek éppen melyik odvába születik”.

Itt meg is lehetne szakítani a Kabdebó-kötet darabolását, ízlelését, mert mindenik esszétanulmánya, interjú-szövege briliáns szövegképződmény, ezer irányba figyelő irodalomtudós mesterdarabja. Tökéletes ráhangoltsággal ír „fajtestvéréről”, Lászlóffy Aladárról, hisz mindketten az Apafi fejedelem által Erdélybe behívott örmények leszármazottai. Szívesen időzik más erdélyi alkotók háza táján is, mint Páskándi Géza, Lövétei Lázár László, Fekete Vince.

Ez utóbbinál muszáj időzni. Majdhogynem szentségtörést követ el Kabdebó Lóránt, mert összeveti, hasonlítja a „varga-város” kiváló költőjét, Fekete Vincét az ő földi istenével, Szabó Lőrinccel. Nemcsak az irodalomtudósnak, hanem minden versolvasónak is hatalmas öröm, ha szellemi, lelki reinkarnáció következik be, és egy évszázad elteltével Szabó Lőrinc reminiszcenciák tűnnek fel egy tehetséges, fiatal kortárs költő életművében. Az allegorikus beszéd itt sem hiányzik. A farizeusok bűnös asszonyt állítanak Jézus elé, s arra szólítják fel, dobjon ő is követ rá. Ez a törvény. De itt nem a jog és morál összecsapásán van a lényeg, hanem az íráson. Jézus lehajol, és ír a porban. „Az ószövetségi törvény helyett a létezésben helyt találás lehetőségére való rámutatás…” ez. S hozza, felmutatja Szabó Lőrinc: Sivatagban versét! A porban írott szavak megfejtését. Ezt teszi Fekete Vince is: „…köteted a homokba írottak kiolvasási kísérlete…”

Kabdebó a 20. század ikonikus alakjainak (Illyés Gyula, Csoóri Sándor) világában is megmerítkezik, és a kötetet záró írásban életműinterjút készít Utassy Józseffel.

Végül villantsuk fel ismét a szerző emberarcát és tudósi karakterét. Kabdebó nem ismeri a dobozolást, nem rágja a kánonokat, minden irányba szétpillantó szeme az állandó metamorfózisban lévő világ (és művészet) „határhelyzeteit” figyeli. Weöres Sándorról írta, de rá is illik: „Ő nem a törvénykönyvvel érkező Mózes, hanem a táncoló Dávid.” Nincs találóbb metafora a jelen kötet szerzőjére sem. Táncoló Dávid.

(Orpheusz Kiadó, 2020)