Ebéd után nagyapa felvette a barna, öreg cipőjét, komótosan megkötötte, és sétálni indult. Nagymama ilyenkor általában nem tartott vele (dolog van még!), de azt nem bánta, ha nagyapa jár egyet. Szerintem mindkettőjüknek jólesett az, hogy egy kicsit magukra maradhattak. Hagytak egymásnak időt, nem akartak mindig jelen lenni ott, ahol a másik van.

Nagyapa sokszor elvitt magával, ha éppen nyári szünet volt: ezekből a közös sétákból még felnőtt koromban is táplálkozni tudok. A magányos sétákat azonban sokáig nem értettem igazán. Mert az jó, ha vele lehet menni, ha mesél közben, ha foghatom a biztonságos, nagy kezét, de egyedül minek lődörögjek, nincs erre nekem időm.

Tizenévesen különösen hiányzott az indítógomb belőlem – már ami a sétálást illeti. Szerettem elfészkelődni a titkos belső szobámban, könyvek között, papírok fölött, zongora mellett. Szerettem menni is, de nem „csak úgy”. Valahová, valakiért, nagyon is határozott céllal, a lehető legkevesebb időt és figyelmet az útra szánva. Az önmagáért való séta hiányzott a napjaimból. Ma már értem, megértem ezt: feszült bennem a temérdek energia, de semmi nem volt elég – amikor elindultam, az impulzusvadászat volt leginkább. A saját teremben önmagamat fürkésztem, de ha kiléptem, leginkább mások miatt tettem ezt. Azonnali visszacsatolásokat akartam kapni, azonnali megerősítéseket. Hogy érdemes volt befektetnem az energiát. A séta túl lassú volt nekem. Olyan nagypapás. Nem ígért gyors jutalmazást sem, a titkos puszik, a behabzsolt hódítások, de bezzeg… Aztán ahogy felnőttem, és egyre több időt kellett töltenem a számítógépem mellett, felértékelődött bennem a séta jelentősége. A magányos sétálásé. Kóborlásé. Csatangolásé. Amikor nem lehet velem kapcsolatba lépni, nem nézek rá az üzeneteimre, és lehalkítom a telefont is. Ritkán sikerül ezt megvalósítanom, ezért ünnepszámba megy.

Mostanában naponta két-három kilométert gyalogolok. Csak egy övtáska van a derekamon, nem cipelek semmit, mint tettem azt (helytelenül) éveken keresztül. Folyamatosan jövök-megyek a különféle helyek között, amelyekkel dolgom van éppen, és mert mindig sietek, mi több, rohanok, minél hamarabb akarok eljutni valahonnan valahová. Nem is baj ez, mert betűkkel foglalkozni szép és nemes dolog, de mellette le kell fárasztanom az izmokat, a testet is: igénylem a tempós, gyors járást.

Amióta le tudtam tenni a hátizsákot, oldaltáskát és egyéb nyomasztó „segítőimet”, azóta kinyílt számomra a világ: nem várok buszra-villamosra, ha csak egy-két megállóról van szó, hanem haladok szabadon, jó tempóban. Szelem keresztbe és kasul a várost, ha lehet, nem a főúton megyek, hanem újabb és újabb kis utcákon teszem meg a távolságokat. Jó ez, finom ez, élvezem. De ez nem sétálás. Ez közlekedés, célirányos tevékenység. Közben is járathatom az agyamat megoldandó feladatokon, de távol van attól az állapottól, ami a gondolkodásnak kedvez. Mert a séta más: a szemlélődés, a merengés műhelye. Ahogy Thoreau írja A gyaloglásról című kötetében: „ott történik az élet, az idő első vonalában”.

A sétálásnak külön szertartásrendje van, mindenki más időszakra, módszerre esküszik. Márai Sándor például – aki egyébként az egészséges életmóddal hadilábon állt, élete végéig cigarettázott, és az italárukat sem vetette meg – több kötetében is írt arról, hogy minden áldott nap sétált, és leginkább hátratett kézzel (ezt fontosnak tartotta megjegyezni). De miért hátratett kézzel? Hiszen úgy nem lehet lendületesen sétálni, ha a kezet kikapcsoljuk a „forgalomból”. Pár írótársammal váltottam is levelet erről, mert érdekelt, ki mit gondol. Volt, aki azt írta, hogy szerinte ez talán egy régi szokás, a nagyapja is így sétált, jut eszébe. Jut eszembe, az enyém is! Az is lehet, hogy mivel Márai sokszor a kutyájával sétált – aki nyilván póráz nélkül csatangolt mellette –, így tudta tartani a kutya tempóját, s fogta vissza az iramot. Mert ez fontos: visszafogni az iramot.

Próbálgattam én is így sétálni – először furcsa volt, de kényelmes. Lelassultam magamhoz. Nem úgy éreztem magam, mint a kilövésre szánt nyílvessző, nem feszült be minden izmom, hanem lecsillapodtam, „minden világi kötelezettségtől teljesen szabadon” (Thoreau). És mindegy volt, hogy erdőn-mezőn barangolok, vagy a Duna-parton. De még a környék kis utcái is tökéletesen megfeleltek erre.

Azt hiszem, már megtaláltam a helyem önmagamban. Nem vágyom azonnali és folytonos megerősítésre, jutalomfalatokra, és oldalra is nézek, nem mindig csak előre. Már megvan a helye, kerete életemben a sétának is – gondolatban. Már csak az időt kellene valahogy felszabadítanom rá. Megéri, tudom. Aki ráérzett a séta ízére, az tudja csak igazán.

Mirtse Zsuzsa