Olvasok itt-ott ezt-azt, ami átviláglik a múló időben elvegyülő szavak fátyolosodó plazmafalán, a rágógumik és a rágó szavak nélkülözhetetlenségének korában. Amikor a betűk már nemcsak azt szolgálják, amire a Gutenberg-galaxis óriás bummjában a humán kommunikáció érdekében valaha megszülettek, hanem a különleges személyiségek, a szellemi unikumok, a csiszolt bálványok népszerűsítésének lehetőségét is magukban rejtik. Hiszen a világszínpadon lejátszódó óriásbohózatok, minidrámák és gigakatasztrófák számontartása mellett nem nélkülözhető a csöppnyi univerzumok értékrendbéli dokumentálása sem, mert ha nem kerül nyilvánosságra, mi zajlik némely aprócska személyi burokban, ahova az ego kényelmesen befészkelte magát, miképpen juthatnánk átfogó világesemény-körképhez hátralevő megszámlált napjainkban? Ebből kiviláglik, hogy a beszélő, a mellébeszélő, az író és a melléíró nem titkolt célja lehet önmaga népszerűsítse, nyilván önmaga hasznára, hiszen a világról eddig is annyi mindent elmondtak, leírtak, szétkürtöltek már, róla pedig még szinte semmit. Ez felháborító lehet – neki, amin ideje változtatni. Meglepő, de úgy tűnik, a szteláris világrendszer valóban mégsem körülötte forog, ezért reá hárul a precíziós feladat, hogy saját helyét az univerzumban legalább önmagának meghatározza, és ha ez már evidencia, akkor nem hiába termeli a szén-dioxidot, sőt, van esély arra is, hogy ő legyen az egyetlen fix pont, ahonnan Arkhimédész ki tudná fordítani sarkaiból a világot. Pedig csak a maga mikro univerzumában kering, mint egy fark- vagy csóva nélküli üstökös, amelyik képtelen kilépni a tejúti körforgalom gravitációs erőteréből; de hát istenem, meg kell értenünk, ő az, aki mindenekelőtt a saját csillagporáért van oda, nem a másokéért, csak a saját íriszéig lát, és őszintén gondolhatja, hogy Szent Márton is jobban vigyázhatott volna saját köpenyére, mintsem hogy megossza azt egy didergővel.

Így egyértelmű, hogy igenis róla kell példát vennünk, életútját, pályaívét, kiteljesedését és tündöklését folyamatosan figyelve és megfigyelve, ismerve és elismerve, hisz ami számára pusztán apró napi jelenet, az az emberiségnek példaértékű, monumentális etalonként ölthet testet. S itt bizony már a legapróbb részletek sem elhanyagolhatók. Hogy például milyen irányból nyom pasztát a fogkefére, mikor teszi azt rá és mennyit; van-e szalvéta gyűjteménye; hogy cukrot, netán édeskét kever gondolataiba, esetleg mindkettőt, vagy éppen semmit. S ha mások érdeklődést nem mutatnak akár csak puszta léte iránt, ő bizony unszolás nélkül szívesen eldalolja, lekottázza, közli, megírja, zanzásítja, mire érdemes ebben a vacak világban az ő hétpróbás tapasztalatainak hosszúra nyúlt árnyékába behúzódva odafigyelni, örökös emberi tanulságként. Felvállalja a nem kis munkával járó megmondóember szerepét, tehát: megmond, irányít, gondoskodik, figyelmeztet jószándékkal, hogy mit tettünk eddig rosszul, és ezután min kell óhatatlanul változtatnunk, hogy olyanokká lehessünk, mint ő. Mint ő, az etalonszemély. Bölcs tanácsait tehát kövessük, sziluettjét indigózzuk, arcképét tegyük ki szobánk főfalára, s így lesz esélyünk a fészbunkós interneten, a homo universale sejtjeként vagy sejkjeként, növekvő táborának személyiségévé válni.

Ma már az is fel-feltűnik, hogy noha színeiben példásan árnyalt a nyelvünk, bevett szokás lett szupermarket zsargonban, pláza stílusban magas hintalóról letegezni valakit már az első találkozáskor, élőszóban vagy sajtóban, ami nyilván az import nyelvek multinacionális rendszereiből átvett praktikus vonás, hisz így nem kell különbséget tenni A, B és C személyisége között, hadd értelmezze, ragozza, eméssze az üzenetet mindenki saját becsvágya szerint, ha már én, te, ő, mi, ti, ők sokféleként olyanok lettünk és azok, amilyenek és akik. Szembetegez az áruházi zöldhagymareklám csípős természetességével, mintha a ki tudja már hányadik rövid ital mellett eltöltött hányadik hosszú perc is dalolva elmúlt volna. Egyikük újságolta, úgy döntött, profilt vált, ezentúl kritikusként fog véleményt nyilvánítani eme deviáns világról, az éhenhalás ellen küzdő körmüket rágcsálókról, a jobb- és balfácánokról, ezért fizetéses agyköszörüldében borotvaélesre csiszoltatta eszmetárának darálóját. Mondja, az etimológiai képzésen agilisan bátorították az idegen szavak minél gyakoribb használatára a szikrázó személyi intelligencia demonstrálásának egyértelmű stigmájaként. De ha előadódna, hogy egy Aranyon, Adyn, Kosztolányin nevelkedett maradi olvasó mégsem értené az ő magas röptét, sebaj, az legfeljebb majd a mélybe zuhan, de akkor legalább az ő magas trónja előtt zuhan a mélybe. S ha kötekedőként valóban nagyot akar kaszálni, azt sugallták, ne hezitáljon; ha van, ha nincs, mindenben találjon nemcsak szálkát, hanem vasbeton gerendát is. Hát persze, hisz változnak az idők, szárnyas lovak és pegazusok helyett itt vannak a vízilovak, leányálomból lesz lázálom, de ne gondoljuk, hogy lehetetlen a háromszögű négyszögek között rendet rakni. Persze, a nyelvnek is megvannak a maga pattanásai, ám ezért csöppet se zavartassa magát senki, ha úgy érzi, kisebb-nagyobb dolgairól is nyilatkoznia kell, hisz minden apró részlet fontos lehet ma már, még ezen a téren is. Itt olyan intim műveletekről van szó, amik az életünkhöz tartoznak. A napi alapszükségletek árnyalatlan kifejezései is élni akarnak, s ha nem szalonképesek, hát legalább ütőképesek, ezért nemcsak hogy lehet, de úgy tűnik, írni is megéri róluk, bátran néven nevezni a békát, nem szégyen az, mivel a személyes biológiai egyensúly korunk globálisnak tekintett univerzális, internacionális, kommunális, fatális egyensúlyának szerves része, a létezés napi szinten dokumentálható valódi bizonyítéka, már időtlen idők óta. S ki tehet róla, hogy ennek nyelvi használatából lett igazi stílus-erény, lezserség-mutató, a botor fogalmazás bátorságának záloga, még ha kicsit-nagyon primitív is, és elhangzásakor csak a giccseskulisszák isszák fel a műhahota könnyeit.

Árkossy István