– És milyen lehet csak úgy ácsorogni a hóesésben, valahol a hegyekben, ahol nincs a közelben senki, Vivaldit hallgatni, és elmélkedni a világ dolgain?

Ahhoz képest, hogy az ősznek nem akar sehogy se jókedve lenni, odakint szinte fullasztó az igazából véget-sem-ért eső utáni pára, a helyiségben, ahol ülünk, van legalább harminc fok, az utcán villamosok zakatolnak egymás után, olyan következetesen beosztva a nyikorgást, csikorgást, kattogást, no meg a kerregést, hogy egyetlen, de tényleg egyetlen mondatot se lehessen érteni elejétől a végéig – Vivaldi és a hóesés mesés párosként áll össze a köddel-homállyal körbelengett lelki szemeim előtt.

– Csodás lenne – válaszolom.

Kicsivel később, mikor már – belátván azt, hogy mekkora hiba volt a kimondottan forgalmas utcán magát annyira kellető presszóban találkozni egynémely dolgok megbeszélésére – mellékesebb utcákon baktattunk egymás szomszédságában lévő otthonunk felé, barátomat Vivaldi-élményeiről kezdtem faggatni.

– Sok éve már, hogy egy alkalommal decemberben utaztunk az erdőkön túlra. Amint átkapaszkodtunk a magas hágón, a legnagyobb tél kellős közepében találtuk magunk. Éjszaka volt, a kövér pelyhek úgy özönlöttek, mint valami félresikerült képernyővédő fekete hátterén az őrülten száguldozó csillagok. Időnként lehúztunk egy-egy parkolóba, és alaposan megtisztítottuk a szélvédőt, mivel az élemedett korú ablaktörlő megdermedt gumija nem volt képes megbirkózni az ablaküvegre tapadó temérdek hóval. Egyik ilyen alkalommal olyan helyen álltunk meg, ahol valaki már előttünk helyet foglalt. Gyorsan kiugrottam a kocsiból, és hozzáláttam a szélvédő takarításához. A parkoló, zöld vagy annak tűnő, meglehetősen méretes terepjáró felől zenét hallottam. Vivaldi szólt, éppen a Tél A négy évszakból. A hópelyhek közül lassacskán kibontakozott egy felém tartó alak körvonala. Rövid ujjú inget viselő férfi közeledett, köszönt udvariasan, majd megkérdezte, segítenék-e rajta egy kalapáccsal.

Ekkor – akár ha a történetből lépett, azaz gurult volna ki – egy nagy, zöld autó kövér, barna cseppeket fröcskölt a kabátunkra. A mesélés megszakadt, míg a sarat nagyjából letöröltük ruházatunkról.

– Kalapácsom nem volt. Viszont gyanús volt, hogy az illető az évszakhoz képest igen lenge öltözetben sétál. Faggatni kezdtem, ugyan miért kellene neki az én kalapácsom. Nem volt túl hétköznapi a története, de azért nagyon különös sem. Fura hangot hallott a motorházból, hát kiszállt a kocsiból, de a motort járni hagyta, felnyitotta a motorháztetőt, benézett, visszacsukta a tetőt, mire a központi zár bereteszelte az ajtókat, kizárva a gazdit a kocsiból. Ezért hát be akarta törni valahogy valamelyik ablakot, hogy kinyithasson egy ajtót. Ott toporgott már egy ideje, hallgatta a gyönyörű zenét az amúgy igen szép hóesésben, s azon fantáziált, hogy milyen is lesz megfagyni e példátlan meghittségben. Volt egy nagyobb kombinált fogó a csomagtartómban, végül azzal tört be a saját kocsijába. A szerszámot visszaadta, s mi odébbálltunk. Aztán – mondta végül barátom, miközben háza kapujánál már a kódját pötyögte a beléptetőbe –, mikor betértünk a következő benzinkúthoz, láttuk, hogy a betört ablakú zöld autó éppen tankol. Ebben viszont volt valami különös.

– Micsoda? – kérdeztem.

– Ehhez meg kellett volna előznie minket. Csakhogy ez nem történt meg. No, mindegy – majd találkozunk!

Biztosan – talán még ezen az erősen késlekedő télen…

Király Farkas