Amikor ezt a tárcát olvasod, én éppen Kolozsváron vagyok, a Házsongárdi temetőben. Legalábbis november elsejére ez van beírva a naptáramba, s ha a Jóisten megsegít, akkor eljutok oda. Erdélyben úgy mondják, ezen a napon van a világítás, ami nem más, mint a gyertyagyújtás elhunyt szeretteinkért.

Az elmúlt hetekben sokat jártam temetőkben. Interjúkat készítettem két nagyobb riporthoz. Körülnéztem a Fiumei úti sírkertben, a Farkasréti temetőben és valamivel korábban a Házsongárdiban is. Talán meglepő lesz a kijelentésem, de békésebbnek soha nem éreztem magam, mint akkor, amikor az említett temetőkben sétáltam. Azt persze nem szeretném eltitkolni, hogy ezek a helyek tulajdonképpen olyanok, mint egy park vagy egy szabadtéri múzeum. Mindhárom temetőben tapintható a történelem, a kultúra, a múlt millió emléke. A Fiumei úti sírkertben különböző programokat is tartanak, amelyekre érdemes regisztrálni, mert az ember sok értékes információval gazdagodhat. Ráadásul azt is megértheti, hogy a temető nem az a szellemjárta, félelmetes hely, aminek a filmekben ábrázolják, pláne így Mindenszentek környékén.

Sétáim során sok olyan sírhoz eljutottam, ahová gondolatban már milliószor elvándoroltam, de idő híján mindig halogattam a valódi látogatást. Ilyen volt egyebek mellett a Petőfi család sírja, valamint József Attiláé, Ady Endre Lédájáé, Blaha Lujzáé, Polcz Alaine-é és Mészöly Miklósé, vagy éppen Karády Kataliné, Dsida Jenőé, de sorolhatnám még hosszasan. Kissé megszállottá váltam, hiszen miután egyre több történelmi és kultúrtörténeti érdekességet fedeztem fel a sírkertekben, még több és több információra vágytam, hogy tudásszomjamat kielégítsem.

Ezen a ponton megálltam az írással, gondoltam, iszom egy kávét. Miközben főztem a feketét, kinéztem az ablakon. Szemben velünk egy kétgyerekes család lakik, talán írtam már róluk – legfőbb jellegzetességük, hogy a szülők gyakran ordítoznak a két pici lánnyal, akik visítanak és sírnak, hallhatóan félnek. Aztán most mit látok? Hogy az ablakukban pókháló-imitációk lógnak, és egy műanyag csontváz keze is odakerült. Így kell ezt, hiszen jön a halottak napja, meg ahogy, gondolom, ők mondanák: halloween. Fogadni mernék, hogy a szülők sem tudják, minek rakták ki a csontvázat meg a többi sületlenséget az ablakba, de abban biztos vagyok, hogy a két szerencsétlen gyerek ezentúl még jobban fog félni, mint ezelőtt.

Bevallom, nehezen tudtam megállni, hogy át ne menjek hozzájuk beszélgetni, tudják-e, mi az a halloween, a halottak napja vagy éppen a mindenszentek. De arra is gondoltam, hogy kézen fogom őket és kiviszem a családot a Fiumei úti sírkertbe, hogy tapasztalják meg, a temető nemcsak arra való, hogy a gyerekeiket halálra rémisszék, főként nem egy olyan napon, amikor sokkal inkább emlékeznünk kell azokra, akik már nincsenek velünk. Én édesapámért, a nagyszüleimért, keresztapámért, Andi néniért és Tamásért gyújtok ma gyertyát.
Úgy képzelem, hogy Mindenszentekkor sétálok majd a Házsongárdi temetőben, talpam alatt muzsikál az avar. Ismeretlen szimfónia szivárog a színes levelek közül, ölelkezik az emlékeimmel. Táncolnak, áttetsző szivárvány borul a sírhantokra. Ha elfáradnak az emlékeim, leülnek és nézik, ahogy az utolsó gyertya is csonkig ég.

Döme Barbara