A fiatalokkal való közös munka évről évre nehezebbé válik, és nem csupán az nehezíti meg, hogy ők egyre fiatalabbak, magam pedig korosodom, hanem az is, hogy ők már egy teljesen más világba születtek, egészen más közegben nőttek fel. Míg én és a korosztályom megtanultuk, hogy miként boldoguljunk a digitális eszközökkel, hogy bizonyos szavaink más értelmet nyertek, a mostani tízen-huszonévesek már beleszülettek ebbe. Ám nemcsak ez a tudás vág hatalmas szakadékot közénk, hanem az is, hogy talán nem jól látjuk őket, és nem jól látjuk magunkat. Valójában nem ők életképtelenek, ebben a mostani világban inkább mi lettünk azok. Igen, olykor egészen elveszettnek érzem magam, és örülök, hogy a huszonéves gyermekem segíteni tud, ha elakadok valamiben. Jóllehet, nem tudnak tüzet rakni, tésztát gyúrni, sokan úszni vagy kerékpározni sem, de mostanában azzal is szembesültem, hogy néhányan nem tudnak masnit kötni, vagy nem ismerik a mechanikus órát, mégis, ezek nélkül is boldogulnak, sőt, talán jobban boldogulnak, mint gondolnánk.

Anyaként és oktatóként is tapasztalom, hogy a fiatalok, akikkel foglalkozok, nem csupán nem igénylik, de szinte kényelmetlennek érzik a személyes találkozást. Nem szeretik az érintést, ritkán találkoznak egymással a kötelező alkalmakon kívül. Néhányukat szinte feszélyezi, ha valakinek a szemébe kell nézni. És ilyen helyzetekben megáll a tudományom. Az én szeretetnyelvem az érintés, és bizony ezt vissza kell fognom. Azok a régi házibulis, sátorban alvós nyarak, amiket én még annyira élveztem, nagyon retrónak számítanak már. És ritkán látok kézen fogva andalgó fiatalokat, valójában nem is tudom, mi most az ismerkedési forma, hogyan és mikor találkoznak ezek az elfoglalt, agyonkülönóráztatott fiatalok. Mikor tapasztalnak, miből merítenek? És igen, ez – illetve ezeknek a hiánya – megjelenik a fiatal szerzők írásaiban is. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy nehezen írják le a környezetet; színeket, illatokat, ízeket csak ritkán jelenítenek meg az írásaikban – viszont ahhoz, hogy ezek nélkül is fenntartható legyen a feszültség, legalább izgalmas cselekmény kell, de ahhoz meg némi tapasztalatra volna szükség.

Szóval kicsit úgy érzem, meg vagyok lőve. Persze próbálok naprakész lenni, igyekszem kérdezni, hogy mi köti le egy mai fiatal figyelmét, mi az, amit szeret, de valójában ennek a megfogalmazása is nehézséget okoz sokak számára. Úgy hiszem, dolgunk van ezzel. Mindannyiunknak, akik a ránk bízott ifjakkal foglalkozunk, akár szülői, akár tanári pozícióban vagyunk. A világ ritmusán nem tudunk változtatni, de önmagunk hozzáállásán igen. Egy valami biztos: nem működik a mondat, ami annak idején már nálunk sem működött: bezzeg az én időmben! Csupán a szeretet és a türelem működhet mindkét fél részéről. Van mit gyakorolnunk.

Lőrincz P. Gabriella