Szeder Réka 1996-ban született Budapesten. 2017 óta publikál különböző folyóiratokban (Irodalmi Jelen, Prae, Parnasszus, Országút). Több műfajban is alkot: 2018-ban jelent meg Puncsapuk című riportkönyve a sugardaddy jelenségről, 2021-ben Sziszüphé címmel verseskötete látott napvilágot, idén pedig Mi majd másképp címmel első regényével jelentkezett. Közben aktívan kézilabdázik, jelenleg Ausztriában. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Hogyan jött a kézilabda az életebe?

Szeder Réka: Általános iskolában volt rá lehetőség, így a szüleim beírattak. Előtte sportoltam mást is hobbiszerűen, de aztán apa ajánlotta ezt a sportot, nekem pedig megtetszett. 

KDG: Mi alapján dől el, hogy valaki beállós vagy szélső lesz?

SzR: Mint számos sportban, itt is nagyon sok minden függ a testalkattól, a genetikai adottságodtól, illetve ha van egy jó edződ, akkor ő több poszton is meg tudja nézni, hogy a pálya melyik részén mozogsz „otthonosabban”, természetesebben, s utána főleg arra képeznek ki. Persze a joker játékos a leghasznosabb hosszú távon, de ha már több poszton tud mozogni az ember, az edző úgyis eldönti, hol lesz rá szüksége.

KDG: Milyen csapatokban játszottál, és hol játszol most éppen?

SzR: A Budapest Spartacusban kezdtem, aztán összevonták a serdülős korosztályunkat, így két év helyett egyet kaptunk, akkor kerültem át Budaörsre, majd következett az MTK, végül az egyetem miatt Szeged mellett döntöttem. Utána átkerültem Csurgóra – oda kerestek balkezest, így mentem. Ott is hagytam abba, végül teljesen váratlanul jött a megkeresés, egyik barátnőm mondta, keresnek balkezest Dornbirnba, így úgy voltam vele, ha így is kellek, nézzük meg. Azért azzal tisztában voltam, hogy nagy különbség van a két ország szintjét nézve.

KDG: A magyar női kézilabda nagyon sikeres – lásd most a Győr BL győzelme – és népszerű sportág, viszont akárcsak a labdarúgásban, egyre több a külföldi játékos. Ezért mentél Ausztriába?

 SzR: Ez rengeteg komponensű dolog, és a két eset nem hasonlítható össze. Győrben, Veszprémben, a nagyobb csapatoknál eredmény kell, szinte kötelező elvárás a bajnoki cím. Könnyebb játékost venni, mint kinevelni beépítendő játékost. A felnőtt és a junior között nagy az ugrás. Úgymond ötven munkaórányi rutin sosem fogja legyőzni az ötszázat, ez nagyon kevés tehetséges játékosnak adatik meg. Igen, bizonyos szempontból sikeres, azonban rengeteg nálam jóval tehetségesebb, ügyesebb játékost láttam, hogy abbahagyja, mert elege lett: elvették a kedvét, nem volt tovább, nem volt hová, megváltoztak a prioritások stb. Mivel kinn a kézilabdára csak hobbiként tekintenek, ezért bizonyos csapatokhoz az eredmény miatt muszáj olyan játékosokat hívni, akik ezt komolyan is veszik, járnak edzésre és a többi. Az emberek kinn sem mások, ugyanúgy bennük van az előítélet. Viszont most öten vagyunk magyarok, volt egy észak-makedón játékosunk, sokaknak a szülei pedig jugók vagy éppen törökök. Szerintem a nyelvi, nevelési, hozzáállási különbségeket, nehézségeket egészen jól legyőzte ez a csapat, és egy jó közösség alakult ki, az összhang pedig érezhető a meccseken, a pályán. Ez fontos komponense volt annak, hogy vissza tudjunk kerülni az első osztályba. 

KDG: Ebből meg lehet élni? 

SzR: Kapunk pénzt, ha olyan a szerződés, lakást is. Ez jó érzés, mert megfizetik a sokévnyi munkát és időt, és azt, hogy mindennap ott vagy. De mellette dolgozom természetesen.

KDG: A balkezesség mennyire előny a kézilabdában? Kevesebben vagytok, nyilván így kevesebb a posztrivális is, viszont talán könnyebb is kitűnni egy jó teljesítménnyel.

SzR: Mindenképpen előny, én eredetileg jobbkezes vagyok, többek között pont emiatt az előny miatt tanultam meg bal kézzel lőni. Azóta sajnos másik szélen nem is igazán játszom.

KDG: A sport mellett az irodalom is meghatározó az életedben. Ez honnan jött? 

SzR: Elkezdtem írogatni általánosban, mint oly sokan, aztán megmaradt. 

KDG: Amikor az első könyved megalkotására koncentráltál, azt mondtad, hogy minden más kiesett az érdeklődési körödből. Ilyenkor hogy mennek az edzések? 

SzR: Nem vesz el annyi időt, nem nehéz a time management. A lustaságom már inkább nehezítő tényező. Néha, ha benne vagyok egy fordításban vagy versben, utána nehezebb átkapcsolni, amíg oda nem érek az edzésre.

KDG: Ilyen fiatalon kevesen foglalkoznak versfordítással. Mi adta hozzá a kezdő lökést?

SzR: Gimnáziumban kaphattunk potya ötöst a versfordításért franciából, nekem meg megtetszett. Ezekkel a próba, iskolai „versenyfordításokkal” is jelentkeztem többek között a Független Mentorhálózatba, ahol Horváth Viktor lett a mentorom. Végül az Előretolt Helyőrség Íróakadémián is vele folytattuk a munkát, bár ez a kettő között sem szakadt meg. Tőle tanultam meg az alapokat, és segít a reflektálásával még mindig, amikor elakadok. Ez már szerencsére szinte csak a majdnem közölhető állapot előtt következik be, mert úgymond „elfárad” a szemem, és a friss szem többet lát: észreveszi, ami felett én már átsiklok több hetes babrálgatás után. 

KDG: A slam poetry műfajban is kipróbáltad magad. Mondanál pár szót a tapasztalataidról?

SzR: Egyetemen a lakótársam ajánlotta. Szerettem volna többet tudni az irodalomról, számomra ez volt a „kapudrog”, ahol elkezdték felnyitni a szememet. Szerettem az esteket, jó volt hallgatni, sok jó szöveget, ötletet hallottam, sok ismerettel gazdagodtam, de összeségében ez nem az én műfajom.

KDG: Sokáig viselkedéskutató akartál lenni – ebből nyert formát az idén megjelent regényed, amelyben különböző élethelyzetekről és személyiségekről írsz?

SzR: Egy novellának indult, aztán több lett, majd összekötöttem őket. Utána, amikor láttam, ebből több is lehetne, két óra alatt felvázoltam a családfát sok kalkulálással, majd elkezdtem írni. Volt, hogy hetekig semmit, volt, hogy akár 10+ oldalt egy nap, aztán az alap után kezdődhetett a munka meg a sok pihentetés. 

KDG: Mik a terveid a jövőre nézve?

 SzR: Olyan passzív jövedelemmel rendelkezni, hogy tudjam a világot járni, miközben olvasok, írok, új dolgokat, nyelveket tanulok. De maradjunk a valóságnál… Most jön ki a második verseskötetem Már ott kéne lennem címmel a Parnasszusnál, aztán remélhetőleg egy fordításkötetet is összerakok még idén francia–német kortárs versekből. Már körülbelül harminc fordításom van, szóval szerintem ez egy reális elképzelés. Természetesen szeretnék komolyabban foglalkozni ezzel. Van egy regényötletem is, illetve a Mi majd másképp folytatása is itt van a fejemben, valamint egy novelláskötetet is elkezdtem összeszerkeszteni az eddigi csonkjaimból, publikációimból, jegyzeteimből. Majd szép lassan alakulnak.