Ha egy szép napon úgy adódna, hogy önszántamból a fenti címmel írnék fogalmazást – nagyon úgy fest, hogy most éppen ez a helyzet állt elő –, a pontosság érdekében két esetet idéznék fel. Ugyanis a legelsőnél csak öntudatlanul voltam jelen, a találkozás szó valódi értelmében a második volt az első.

Az öntudatlan nevezetes esemény 1978-ban történt. Majdnem hatéves voltam. Családunk néhány napig a mátrafüredi Avar szállóban üdült – apámnak akkoriban kedves szokása volt, hogy minden februárban kivett ott egy négyágyas szobát. Valószínűleg a televízióban sugárzott korabeli reklám hatására, amelynek szlogenje elmémbe égett: „Nem jövünk zavarba, menjünk az Avarba!”. Az egyik reggel egyedül kellett beszállnom a liftbe, hogy a földszinten várakozó szeretteim után menjek. Nem emlékszem, miként alakulhatott ki ez a különös szituáció, hiszen hatévesen aligha mászkálhattam őrizetlenül abban a sokemeletes, irdatlan méretű épületben. Az egészből annyi maradt meg, hogy egy bácsi mellett álltam a liftfülkében, amely elindult – és két emelet között megállt. Percekre beragadtunk. A bácsi nyomogatta a gombokat a falon, és közben néhány kedves szóval igyekezett megnyugtatni engem. Nem pánikoltam, csak fegyelmezetten hallgattam. A lift végül elindult, s amikor lent kiszálltunk, alkalmi kísérőm távozóban odaszólt valami vicceset a szüleimnek. Legalábbis apámék nevettek. Ahogy a tágas reggelizőhely felé mentünk, apám azt mondta: „Akivel beragadtál, híres ember. Karinthy Ferenc, a Cini.” (Most, hogy utánaszámolok, ötvenhét éves volt akkor.) A Karinthy név addigra ismerősen csengett számomra, a Tanár úr kérem volt a kezemben, hiszen már tudtam olvasni.

A második, vagyis első igazán komoly találkozás pedig 1983-hoz kötődik. Ötödik általánosban magyartanárunk, az erősen kommunista odaállású Ambrus bácsi elhívta a legjobb barátját, egy valódi írót, rendhagyó irodalomórát tartani. Így érkezett meg hozzánk Nemes László, akinek neve mindannyiunkra a teljes újdonság erejével hatott. (Jópofa egybeesés, hogy ő és Karinthy Cini egyidősek voltak: 1920-ban, illetve 1921-ben születtek.) Néhány száz méterre lévő Munkás utcai otthonából, a Rózsák tere mellől sétálhatott át hozzánk, a Hernád utcai iskolába. Mesélt világháborús éveiről, amelyek csakugyan kalandosra sikeredtek: 1940-ben elmenekült Magyarországról, és egészen 1946-ig a brit hadseregben szolgált a Közel-Keleten, valamint Egyiptomban.

Az élménybeszámoló után vendégünk felolvasott egy részletet valamelyik regényéből, és elmondta, hogy a felesége is író: Fehér Klára. (A mellékelt fényképen éppen együtt érkeznek egy vidéki író-olvasó találkozóra.) Ez a név viszont ismerősen csengett számunkra, hiszen mindegyikünk olvasta legalább egy ifjúsági könyvét. Nemes László azt nem tárta elénk, hogy neje 1946-tól annyira elvakult kommunista volt, hogy cikkek tucatjaiban követelte a reakciósok, különösen az apácák kiirtását. Sőt, a Kisgazdapárt elleni koncepciós per idején önként jelentkezett vallatótisztnek, és kínozta a szerencsétlen foglyokat. Egybehangzó beszámolók szerint az volt a módszere, hogy áldozatát egész éjszakán keresztül faggatta, miközben a fejét időnként a falhoz verte. Majd hazament, és írt egy kedves történetet az ő kis barátainak, a gyermekeknek… (A hivatalos irodalomtörténeti értékelés szerint Klára mindvégig a kisemberek szószólója volt; a Munkás utcai emléktábláján is ez szerepel.) Ám mi tizenegy évesen, 1983-ban hogyan is tudhattunk volna minderről? A felnőttek a kezünkbe nyomták Klári néni egy-egy művét, és azt mondták, hogy ez nekünk való. Mi pedig nagy szeretettel olvastuk, mert jók voltunk és szófogadók. Romlatlanul bíztunk a felnőttekben, és tiszteltük őket.

A rendhagyó irodalomóra lezárásaként magyartanárunk azt mondta: most már szabad kérdezni. Néma csend honolt a teremben. Összeszedtem bátorságom, jelentkeztem, és föltettem egy roppant eredeti kérdést, amellyel még soha egyetlen író nem találkozott: „Min dolgozik most?”. Az a poén, hogy Nemes László ezen kissé meglepődött. Azt felelte, hogy az ókori föníciai hajósokról ír regényt. A mű végül elkészült, kilenc évvel később látott napvilágot, de sosem volt a kezemben. (Lehet, hogy most már kikölcsönzöm egy könyvtárból.) Találkozásunk után Nemes még harmincöt évig élt, ami nem semmi: 2018-ban hunyt el, kilencvennyolc esztendősen.

Zsille Gábor