Én tudom, hogy hol rejtőzik az örökkévalóság. A múltamban, egy júniusi délelőttön, Szenna mellett, mindjárt a szélső házak hátsó kerítése mögött, ahol a földút fölér a dombra, és ipszilon alakban elágazik. Az ipszilon két ága között messzire nyúló gabonatábla, jobbról és balról akáccal vegyes bozótos. Az ipszilon szára levisz a köves útra, amellett sorakoznak a házak, de azok már a futó időben állnak, kívül az örökkévalóságon.

Szenna Somogy megyei falu, a ’60-as években, iskolás gyerekként rokonoknál töltöttem ott néhány napot. Nem nagyon foglalkoztak velem, ez volt benne a legjobb. Hagytak bóklászni egyedül, etetni a baromfiakat, sarlózni a gazt, böngészni a régi kacatok között a padláson, bámulni a teheneket, ahogy kora este komótos léptekkel, kolompszóval jönnek haza a főutcán, és sorban betérnek, ki-ki a maga udvarába. Némelyiket várták a kapuban, de a legtöbb csak maga fordult be, és ment egyenesen a helyére az istállóba, ahol már várta a takarmány a vályúban.

A háziak libát is tartottak, egész csapatot. Azok is szabadon jártak, reggel kiengedték őket, a környéken csatangoltak, legeltek délutánig, akkor jöttek haza a daráért. Néhányszor találkoztam velük a falu szélén, illendő módon kikerültem őket, szerencsére ők sem törődtek velem.

Mindjárt a hátsó kert mögött volt az az elágazás, amiről mesélek. Volt ott egy kis földhányás, oda sokszor kimentem, fűszállal a fogam között leültem. Semmi dolgom, semmi célom nem volt akkor sem, amikor ez a dolog történt, csak ültem ott és néztem az örök nyárban a gyönyörű világot magam körül.

Ha az ember letelepszik valahol a természetben, először nem lát, nem hall semmi különöset. De ha türelmesen vár, egyszer csak elkezd szereplőkkel megtelni az addig üresnek tűnő színpad. Meglátja a fákat a maguk valójában, a bokrokat, a millió zöld levelet, ahogy szakadatlanul imbolyognak a szélben, az ágak ismétlést soha nem rajzoló labirintusát. Az apró szirmú vadvirágokat, az útszéli füvet – mennyiféle fű nő mindenfelé!

Így jártam én is. Ültem a csöndben, és sorra minden elkezdett megmutatkozni. De hiszen nem is csönd volt az, hanem ezer apró zaj szövedéke. Ahogy telt az idő, egyre többet különválasztottam, fölismertem a zajokból, mint egy szimfonikus zenekar koncertjén az egyes hangszerek szólamait. Mint a hegedűszó, ott volt mindjárt a rovarok szakadatlan zümmögése. Ennek is megvolt a maga belső dinamikája. Szinte folyamatosan szólt egy halk alaphang, nem is lehetett érzékelni, honnan jön, olyan egyenletesen töltötte be a levegőt. Ebbe a zümmögésbe szövődött bele egy-egy erősebb zengés, annak a forrását már föl is lehetett fedezni, valami nagyobb legyet, poszméhet vagy darázst. Néha az igazi nagyok is megjelentek, a vaskos bogarak úgy zúgtak keresztül a fénylő nyári levegőn, mint valami kis helikopter.

A hangyák, azok csöndben vonultak szakadatlanul. Figyeltem őket, ahogy mennek oda-vissza a maguk jelölte országútjaikon, és cipelik a sokszor náluk is nagyobb zsákmányukat. Egészen biztos, hogy apró lábaikkal zajt keltettek ők is, de olyan kicsi zajt, amit emberi fül nem érzékelhetett. Nehéz volt megállni, hogy szemlélődőként ne avatkozzam be, ne segítsem át a cipekedő hangyát az akadályon, egy kis ágdarabbal ne gurítsam arrébb az apró kukacot, amit a hangyák elevenen földarabolni készültek. Inkább mégis megálltam, történjék minden úgy, ahogy a természet rendeli.

Madarakat is láttam persze. Ha csak egy kicsit is türelmes az ember, bármikor, bárhol láthat madarakat. A természetben élők azonban sokkal rejtőzködőbbek, mint a városi társaik, a nagyokat ritkán lehet megpillantani, a kicsik pedig mindig az ágak között bujkálnak, az egyik lombtól a másikig rövid a röptük, csak egy villanás, az alatt meg sem ismerni őket. De fönt, a magasban lassú szárnycsapású, nagy madarakat is látni lehet néha. Akkor is láttam, tekintetemmel követve a szárnyalásukat, amíg el nem tűntek a távolban.

Ültem a szennai faluszélen, az elágazó földút mellett a földhányáson, csodáltam az engem körülölelő világot. Akkor, gyerekfejjel persze nem tudtam volna így megfogalmazni, mégis világosan azt éreztem, hogy abban a hosszú-hosszú pillanatban nem jöttem sehonnan és nem tartottam sehová, hanem az elmúlásból kivett időbe kerültem, ami nem más, mint egy kis darab örökkévalóság.

Bencsik Gábor