Tudod, legközelebb hová menjünk nyaralni?, kérdezte tőlem néhány hete az egyik barátom. Mielőtt tippelhettem volna, már meg is adta a választ: Sanyihoz és Marihoz a vendégházba. Jót nevettem, hiszen az imént említett figurák a megjelenés előtt álló regényem főszereplői, akik abból élnek, hogy átverik a turistákat, miközben próbálják fenntartani annak a látszatát, hogy az általuk üzemeltetett panzió nem csupán jól megy, de exkluzív programokat is kínál a pihenni vágyóknak.

Amikor kitaláltam, hogy miről írok, sokszor gondolkodtam azon, meg kell-e nevezni a helyet, ahol Sanyi és Mari vendégháza áll. Aztán úgy döntöttem, csak falunak hívom, s most utólag azt gondolom, jól döntöttem. Már csak azért is, mert így mindenki magáénak érezheti a történetet, olyan érzése lehet, mintha épp az ő lakóhelyén játszódna, Sanyi és Mari pedig az ő szomszédai lennének. Ezt a kijelentésemet az olvasói visszajelzésekre alapozom, amelyekkel író-olvasó találkozókon szembesültem.

Bevallom, eleinte féltem attól, hogy a közönség soraiból megdobálnak tojással vagy paradicsommal és elküldenek melegebb égtájra, mondván, városi ember lévén mit tudok én a falusi vendéglátásról, hülyeségeket írok, s ezzel még rontom is a panziósok jó hírnevét. De nem ez történt. Az első felolvasáson, ahol Sanyi történetével álltam elő, hangos hahotázásban tört ki a közönség. Azt mondták, minden szereplőm ismerős számukra, ugyanis azok köztük élnek. Sokan biztattak, folytassam a fura házaspár történetét, végül így született belőle kisregény. S hogy miért mesélek épp most erről? Jelentem, néhány napja a Balaton-felvidéken barangolva megtaláltam Sanyit és Marit. A nyugdíjas házaspár épp olyan, mintha róluk formáztam volna a történetem főszereplőit. És nemcsak kinézetre hasonlítanak, de mindent úgy tesznek, ahogyan regényem főhősei. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg.

Szóval a történeteimben, Sanyi és Mari mindig úgy okoskodik, hogy leginkább nekik legyen jó, s ne a drága vendégeiknek. Ezért például minden ételből a legolcsóbbat vagy éppen a lejárt szavatosságút adják reggelire, amiről persze Mari azt állítja, házi készítésű, friss kézműves termék. Nos, a Balaton-felvidéken élő büfés házaspártól simán tanulhatna az én két szereplőm. Történt ugyanis, hogy töltött káposztára éheztem, s mivel az említett büfé kínálatában ez is szerepelt, rendeltem is egy adagot. Összefutott a nyál a számban, amikor azt olvastam, az étel házi készítésű, a mama konyhájából. Alig vártam, hogy előttem gőzölögjön az étel, s amikor az megérkezett gusztusos cserépedényben, arra gondoltam, jól választottam. Aztán belekanalaztam, s bár meglepődtem, hogy a töltelékek helyett gombócokat kaptam aprókáposztával, még ez sem szegte a kedvemet. Megkóstoltam az ételt, ízlett. Apró szalonnadarabokat és kolbászt is találtam benne, aminek különösen megörültem. Ahogy kanalaztam, egyre inkább emlékeztetett az íze valamire. Arra gondoltam, talán gyerekkoromban ettem hasonlót, s az emlék most előjött a tudatalattimból. Hálás voltam annak, aki ezt a káposztát főzte, s elhatároztam, máskor is ellátogatok erre a helyre.

Néhány nappal később épp az interneten böngésztem, amikor rátaláltam egy oldalra, ahol különböző konzervételeket kínáltak. Az egyik házias töltött káposzta néven futott. A címkéjén ott volt az az étel, amit két nappal korábban házi káposztaként tettek elém a balatoni büfében. Mondanom sem kell, hogy a konzerv árának háromszorosa volt az, amit én fizettem a cserépedénybe kitálalt ételért. Hogy megbizonyosodjak róla, valóban konzervkajával etettek-e meg házi címszóval, vettem az említett ételből és megkóstoltam. Semmi kétség, a büfés néni nem főzött, csak felmikrózta nekem a dobozos ételt, ahogy Mari is teszi azt a történeteimben. Így kerültem bele saját regényembe, s így lettem az az ostoba turista, akin mindenki röhög. Közben arra is rájöttem, honnan volt ismerős az étel íze. Nem a nagymamám konyhájából, hanem a kollégiumból, ahol annak idején rengeteg konzervételt ettünk.

Azóta is azon gondolkodom, vajon vigyek-e a büfés néninek a jövő héten egy doboz lencsefőzeléket azzal, hogy ezt meg én főztem, sőt saját kezemmel dobozoltam. Természetesen ez is kiváló kézműves termék, de mivel ő szimpatikus nekem, neki féláron is odaadom.

Döme Barbara