Nemrég meglepődve vettem észre, hogy két „barátom” is „kijelölt” (a bejelölés mintájára és ellentéteként), vagyis törölte a barátságunkat, sőt ismeretségünket (egészen konkrétan rányomott az „Ismerős törlése” ikonra) a kék színű közösségi oldalon. Azon túl, hogy szánalmas és gyermeteg dolognak tartom ennek felemlegetését (de hát a penzum az penzum, a téma pedig eléggé hálás), szánalmas és gyermeteg dolognak tartom ennek elkövetését is.

A sunyítva lapítás az, ami elkeserítő. Mindkét illetőt eléggé régóta ismerem, és feltételezem, hogy az általuk vélelmezett világnézeti különbözőségünkből fakadó dühük késztette e nemtelen gombnyomásra őket. Olyan helyen dolgozom ugyanis, amelynek meglétével ők nem értenek egyet, vagy hát egyébre nem tudok gondolni, mert egyikükről sem mondtam soha rosszat, nem tettem nekik keresztbe (nem is tudnék), teszem a dolgom, azaz dolgozom – se több, se kevesebb.

Eleve szürreális, hogy ezek az ismerősök, bár okos embernek tartottam őket, azt gondolják, hogy pusztán az „Ismerős törlése” ikonra való kattintással megszüntethető egy ismerősi, netán baráti kapcsolat. Ha igen, az elég baj, akkor az olyan is volt. De hát tulajdonképpen nem, nem szüntethető meg: a valamikor kialakult baráti kapcsolat ugyan a „baráti” jelző nélkül, de megmarad, azt digitális eszközökkel felszámolni aligha lehet.

Esetlen bája volt az esetnek, amint a sunyi, ráadásul karácsonyi időszakban történt „kijelölés”/barátságtörlés után alig pár nappal egyikükkel véletlenül összefutottam – úgy is mondhatnám, találkoztam, ha ezek az ósdi kifejezések használhatók még egyáltalán abban a világban, ahol emberek elhiszik, hogy tényleg véget lehet vetni egy ismeretségnek egy egérkattintással. Szegény fiú, valósággal megsajnáltam, ahogy kezét-lábát törve igyekezett kezet fogni és hogylétem felől érdeklődni – nyilván szégyellte magát azért, amit csinált, és ő maga is meglepődött azon, hogy bár rákattintott az „Ismerős törlése”-feliratra, én még mindig életben vagyok, sőt nem átallok szembemenni vele az utcán, köszönni, és még kezet is muszáj rázni(a) velem. (Még esetlenebb bája az esetnek, hogy én ekkor még nem tudtam, hogy mi már nem vagyunk barik, ugye, mert nem szoktam naponta végignézni, megvan-e mind a többezer barátom, és hát fel is tűnt, hogy nicsak, világnézeti vagy munka-helyi különbözőségeink ellenére milyen lelkesen fog velem kezet a muksó, és még cukin el is pirul hozzá. Szinte meghatódtam.) (Aztán utólag összeállt a kép, hogy ez bizony egy világnézeti törlés volt. Világmunkászati.)

(Persze, ne rejtsem véka alá, és legyek teljesen őszinte Önök előtt: volt egy időszak, még az iwiw-es időkben, amikor egyszer egy sértést többek között úgy terveztem megtorolni, hogy az illetőt törölni kívántam az ismerőseim közül. Ezt el is mondtam a barátaimnak, és minél több sört ittam meg, annál vehemensebben bizonygattam, hogy márpedig. Szerencsére a barátaim, tehát az igaziak, nem az ismerősök, szóval a törölhetetlen barátaim jóízűen kinevettek, mert fölötte fejlett volt az agyuk és normálisak voltak, és legyintve mondták, hogy micsoda hülyeségeket beszélsz már, Zsolti, inkább igyál még valamit. És én akkor megszégyenültem, és rájöttem, micsoda szánalmas és gyermeteg dolog is ez a „kijelölősdi” és törlősdi, és azóta már magam is képes vagyok méla és arisztokratikus undorral szemlélni az egészet.)

Cicukák… mondom hát nektek is.

Olyan kicsi ez a préri itten, amit magyar irodalomnak hívunk… nem is préri, csak egy préripászma. És hiába törölsz az ismerőseid közül, bizony kis szerencsével öt, tíz, tizenöt, sőt az sem kizárt, hogy húsz év múlva is együtt leszünk kénytelenek legelészni rajta. És akkor mi lesz? Felöklelsz, ha találkozunk? Elfordulsz? Kínos helyzetbe hozod magad és hozol engem, mindkettőnket? Verekedésben törsz ki, lökdösődsz? Hitetlenkedve előkapod a telefonod, és kétszer rányomsz a (már így is túl) sokat emlegetett ikonra? Felemelt fejjel elvonulsz mellettem? (Vigyázz, szarba ne lépj.) Hangosan kinyilvánítod, hogy nem ismersz? Vagy mi történik? Annyira viccesek vagytok.

Nagy Koppány Zsolt