Láttam, ahogy az angyal szárnytolla belelóg a csokimázba. A higiénia nálam mindennél fontosabb, éppen ezért nem ettem a tortából, amit mindenki furcsállott, ugyanis az én ötszázadik születésnapomat ünnepeltük. Azzal magyaráztam a dolgot, hogy mostanában magas a vércukorszintem. Hiba volt, azóta mindennap vért vesz tőlem a főnővérangyal az ujjbegyemből. A múltkor összevéreztem egy fehér köpenyt, miközben dolgoztam. Négyszázötven éve ruhatáros vagyok, hetven éve rendezgetem az ’56-os feliratú ruhatárat.
Ezt megelőzően az 1848-as ruhatárat őriztem. Ott is volt kedvenc ruhadarabom, mint ahogyan itt is. Egyik nap portalanítás közben ráleltem egy hosszított fazonú püspöklila kabátra. Száz éve ott lógott a fogason, de hibátlan volt. Se kopás, se lyuk, se szakadás. Bár tilos bármit kivinni a ruhatárból, mégis arra gondoltam, milyen jól állna nekem ez a holmi. Méretben is stimmelt, s ugyan a gombolása alapján eredetileg férfinak varrhatták, engem ez sem zavart. Forgattam, nézegettem, mire rátaláltam egy belső zsebre. Egy méretes kokárda és egy összehajtott cetli került belőle elő. A papíron egy vers állt, ami így kezdődött: Talpra magyar. Jó kis vers volt, tetszett. A kabátot végül mégsem vittem haza, arra gondoltam, a tulajdonosa egyszer még visszajöhet érte, ha más nem, a vers miatt.
S ha már beszéltem az 1848-as kedvencemről, elárulom azt is, mi az, ami az ’56-os ruhatáramból a leginkább magával ragad. Találtam egy vastag, zöld színű kabátot, amiről a ChatGPT azt mondta, nem más, mint egy pufajka. Viszonylag kis méretű, nagy valószínűség szerint egy kamasz viselhette. Az orromhoz emelem, a lőpor- és füstszag mögött halványan ott bujkál egy illatos szappan, amiből arra következtetek, hogy a kabát egy lányé. Bár a szabályzat szerint tilos a megőrzött ruhadarabok zsebében kutakodni, én ezúttal is megteszem. Van egy sarok a ruhatárban, ahová nem látnak be a kamerák. Ide szoktam elbújni, ha valami tilos dolgot teszek. Például kutatok. Szóval a pufajka zsebéből egy hűvös fémdarab kerül elő. A hengeres tárgy alján apró számok futnak. Az egyiket még ki tudom venni, a többit már megette az idő. Felismerem, hogy ez egy hüvely. Utánanézek: 1956 őszén Budapesten is használt PPS–41-es géppisztolyhoz való lőszer hüvelye. A földre ejtem. Füst száll fel belőle. A füstben egy vörös hajú, szeplős kamaszlány áll, pufajkában, dobtáras géppisztollyal a vállán. Rám mosolyog, aztán hátat fordít és kigyalogol a füstből, eltűnik a szemem elől.
A füst oszlani kezd, s kisebb részekre szakad. Az egyikben egy sápadt, sovány, húszas évei közepén járó fiatalember jelenik meg durva anyagú, csíkos rabnadrágban és zubbonyban. Csak néhány pillanatig látom, a füsttel együtt eltűnik. Korábbról emlékszem erre a ruhára. Átnézem a vállfákat, megtalálom. Koszos és izzadságszagú. A titkos, kameramentes sarokban ceruzacsonk és egy darab papír kerül elő a zsebéből. Szerintem vécépapír lehet. A cetlin nem találok írást. Menetelés zajára eszmélek. A hetvenéves kabátok közül szavak lépnek elő, egyesével. Kik. Isten. Arcát. Kőbe. Zárták. Utánuk újabb szavak jönnek. Elolvasom őket, miközben elhaladnak előttem.
Furcsa zörgést hallok az egyik polc irányából. Egy fotóstáska hever ott pontosan hetven éve. Tegnap is letöröltem róla a port, és akkor még nem lógott ki belőle az a fémcső. Kinyitom a táskát, egy fotó kandikál ki belőle, arról lóg le a puskacső. A fekete-fehér felvételen szovjet katona beszélget civilekkel. Bedugom a fejem a fényképezőgép objektívébe, meglepően könnyen megy. Látom, ahogy fiatalok kiabálnak és lövések elől menekülnek. Minden fekete-fehér, csak az az egy csepp vér vörös, ami a fiatal fotós testéről az utcakőre cseppen.
A szürkére színezett utcákon egy kalapos férfi piros-fehér-zöld zászlót ad a kezembe. A közepe lyukas. Azon keresztül látom az angyalt, aki vöröskeresztes karszalaggal a karján sebesülteket kötöz. A fehér szárnytolla belelóg egy véres tócsába.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.