Akinek középiskolás-korú gyermeke van, jól tudja, hogy a január embert próbáló hónap. Ekkor vannak ugyanis a felvételik.

A középiskolai felvételikről sokat írtak már, és sok téves információ lát napvilágot nap mint nap. Szülők ezeri posztolnak a Facebookon az elkeseredett küzdelmekről, az otthon kitöltött több száz írásbeli gyakorlólapról, ponthatárokról, és leggyakrabban az elrontott egyetlen esélyről. Magam is megjártam már a hadak útját e téren, és bizony az én félelemem sem volt alaptalan, azon a bizonyos felvételin túl sok minden múlik.

Mostanában Karikó Katalin Áttörések című könyvét olvasom nagy élvezettel. Többször is megemlíti életrajzi írásában, hogy a szülei hat és nyolc elemit végeztek, és fizikai munkásként aposztrofálta őket a hatalom. Azoknak a nevei mellé, akik kétkezi munkások gyermekei voltak, egy F betűt tettek. Ma úgy mondanánk, hogy pozitív diszkriminációban van részük. Esélyt kaptak a tanulásra és az érvényesülésre, legalábbis abban a tekintetben, hogy odafigyeltek rájuk a nagy létszámú osztályok ellenére. Valódi segítség volt ez, nem megkülönböztetés, nem pecsét a homlokukon.

A második világháború és annak következményei, az elszegényedés és munkanélküliség, az ötvenes évek pusztító diktatúrája, a szocializmus álsága és a gulyáskommunizmus álkönnyedsége – ahogyan követték egymást az évtizedek – rettenetes súllyal nehezedtek a családot fenntartó szülőkre. A friss Nobel-díjasunk szüleinek bizony nem volt egyszerű életük a huszadik században. Mégis, munkájukkal eltartották két gyermeküket, és a legnehezebb időszakban is volt mit enniük. A tudósnő azt vallja, hogy a szorgalom, amivel elérte tudományos sikereit, illetve a kitartás, ami nélkül nem érte volna el az álmait, a szüleitől kapott alapértékekből fakadtak, miszerint, ha tesszük a dolgunkat, akkor nem lehet gond. És valóban, amikor az apját bebörtönözték az ötvenes években egy elszólás miatt, vagy kocsmárosként tudott csak elhelyezkedni, mert az államosított állatgazdaság elvette a hentesi munkáját, a kis Katalin ment mosogatni az üres poharakat két biológiaverseny között, és testvérével, édesanyjával együtt takarították a helyiségeket. Mert a kudarcból csak egy módon lehet továbblépni, és ez a könyvben gyakran emlegetett Selye János tanításának a lényege, hogy csak azzal foglalkozz, amire van ráhatásod, amire nincs, azt hagyd magad mögött. Mindent összeadva, Karikó Katalin a nehéz helyzetekben, amikor feladhatta volna, és lelkiismeretfurdalás nélkül egy boldogabb, könnyebb életútra térhetett volna (például mert súlyosan megbetegedett, vagy nem tudott megélni, vagy kitoloncolással fenyegették), egy dologra összepontosított, a munkára, mert gyermekkorában azt tapasztalta, hogy a tevékeny élet és a boldogság fedi egymást.

Ajánlom olvasásra a könyvet, mert nagyon sokat lehet tanulni belőle.

A kedvencem a könyvből, amit szívesen emlegetek a gyerekeimnek is, az a tézis, hogy mindenre van kifogás. De ha valaki valamit el akar érni, előbb-utóbb sikerülni fog.

A kommunizmusban a gyerekek látták a szüleik erőfeszítéseit, és megszokták az akadályok leküzdését, amire szükségük volt az életben maradáshoz. A szülők nem stresszelték őket feleslegesen. Nem úgy, mint manapság.

Elgondolkodtató, hogy a negyvenes években egy átlagos tanuló hat elemi után elment dolgozni, és a társadalom megbecsült tagja lett. Büszkén mondhatta el magáról, hogy egész életében becsületesen dolgozott, gyerekeit felnevelte, kiházasította és pozitív jövőképpel engedte őket az útjukra.

Ma egy gyerek, ha nem veszik fel a gimnáziumba (és nem a legjobb százba, amit egy bizonyos újság bizonyos mérések alapján sorrendbe állít, és a felvételi eljárás közepén megjelenteti, ezzel is éreztetve, hogy mi a mérce), akkor már ráncolódik a nagyszülők homloka. Mennyivel egészségesebben gondolkodtak régebben! Ha valaki dolgozni akart, kitanulta a szakmát egy mester mellett, akit ma úgy neveznénk, mentor. Persze, az ember hajlamos azt gondolni, hogy régen minden jobb volt. De mégis, akkor valahogy egyensúly volt a munkaerőpiacon. Nem volt hiány mesterekből, munkásokból, és volt, aki tudós lett, vagy tanár. Megbecsülte mindenki magát, ott, ahol volt, örült az életnek, és tette a dolgát.

Sok gyereknek könnyebbség volna, ha nem kényszerítenék középiskolába, mert érettségi nélkül semmi sem vagy, fiam, szól a közbeszéd. Pedig nagyobb önbizalommal vágna neki az életnek, ha egy ponton nem az iskolai tananyaggal birkózna, hanem a nagybetűs élettel, és megélhetést biztosítana magának. És mennyivel könnyebb lenne annak a jó tanulónak, akit nem kínoznának halálra a felvételi előtt a tanárok és a szülők, hogy ha nem tanulsz rendesen, fiam, nem vesznek fel gimnáziumba!

Mégis hogyan változtak meg a dolgok ennyire a huszonegyedik századra?

Karikó Katalinnak erre is van egy válasza. A munka gyümölcse végül is az önbecsülés, túlélés, legyen az tanulás vagy kétkezi munka.

És ahogy már említettem, amire nincs ráhatásod, azzal ne törődj!

Tallián Mariann