Áradás és aszály – sújtás mindkettő; gyakorta visszatérő, elkerülhetetlen égi csapás, már ha éppen nem az egyiptomi kultúrát évezredeken át életben tartó isteni Nílus áradását vesszük tekintetbe, vagy az olyan hasznos forróságot, ami épphogy jól jött Özönvíz után fenn az Ararát hegyén Noé száradni kiterített fürdőköpenyének. Hogy mire képes a matéria karon fogva az Idővel, rejtett földi energiái mozgósításakor, excentrikus tévelygései közepette, azt már kettősük kellőképpen számtalanszor bizonyította. Hiszen ha a négyről kétlábra álló génmanipulált tudat maholnap össze is szedi magát, akkor is legfeljebb saját énjén képes fölülkerekedni, mert a világrenden, Kronosz kronométerének ketyegésén, pórnyi hatalmával az ember semmiképpen nem lehet úrrá. S ha már létfontosságú vízügyeinkről esik szó, Arkhimédész szellemes vízemelő-csavartyúja tűnik máris elém, ami a vízhordás kínkeserves műveletén fordított jókorát, bár azt is tudni vélik, hogy ezt az elmés tekerőgépet már jóval előtte kitalálták Tefnut vízisten egyiptomi imádói. De mindegy, pattanhatott bárhonnan is ki a szellemi szikra, a görög filozófus „Heuréka!” örömujjongása mégis csak saját felismerésének győzelmes csatakiáltása lett, amikor a felhajtó erő törvényének szavakba, betűkbe, számokba, jelekbe foglalásával nem vesztette és tévesztette szem elől a lényeget, meggyőződvén, hogy egzakt érvényű megállapítása ősidők óta igenis működik. Ezért a vízbe mártott test ma is épp ugyanannyival lesz könnyebb, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya volt a görög zseni megvilágosodása előtt. Ilyen esetben persze némileg megemelkedik a vízszint, jól ismerjük ezt az élményfürdő-jelenséget jéghegyeink tengerbe csúszkálásának egyre gyakoribbá váló mutatványaiból, és az is bizonyos, hogy egyszer még Hollandia, Velence és a többi meg fogják inni ennek a levét, amikor majd víz alá bukik Rembrandt és Vermeer, Tiziano és Tintoretto háza, emlékhelye, földje, nyoma. És így lesz a szélmalomból vízimalom. Persze, voltak az idők során olyan inni-nem-akarók, akiket valamilyen bűnük miatt vízbe cövekelt karókhoz kötöztek még az apály időszakában, hogy legyen némi idejük elmélázni a Hold mint planetáris influenszer gravitációs erődemonstrációján. Majd lassan, centiről centire megemelkedett orruk előtt a vízszint, egy hidrológiai indíttatású emberkísérlet végzetes eseményeként. Ám a megkötözött boszorkány-gyanúsakat sem bokáig érő vízbe dobtálták bele szokás szerint, s minthogy egy folyót kiinni eddig még soha senkinek nem sikerült, a satrafák saját testtömegük vízadagját kiszorítva súlyuktól bár némileg megkönnyebbültek, ámde mégis elmerültek, ami bűnösségük látványos bizonyítéka lett.

De vajon mit vétett valaha Atlantisz, amiért víz alá kényszerítette éppen az, aki egykor megteremtette? Egy kőbe álmodott, faragott, épített, festett világot, megválaszolatlan találóskérdéseivel és rejtélyeivel, rejtjeleivel misztifikálva. Merthogy csak azt tudjuk, hogy nem tudjuk merre lehetett, már ha egyáltalán létezett Atlantisz. Vagy hol rejtezik most, ha valami abból még megmaradt. Hol „fecseg a felszín, hallgat a mély”, amit mind a mai napig a rációt megtestesítő harmonizáció magas kultúrájú szimbólumaként emlegetnek. Már amennyiben a róla szóló írásos történetsorok igazak, és mindez nem pusztán kompiláció, amiről bizonyosan lenne több írásos emlék is, ha nem vált volna hamuvá Alexandria gigászi könyvtára. Márpedig Platón szerint Szolón egykori feljegyzései arra utalnak, hogy igenis valóságos az Atlantisz-történet Poszeidón isten egykori birodalmáról, ami viszont istenség ide vagy oda, egyetlen nap és éjszaka leforgása alatt merült el az ismertből az ismeretlenbe.

Régi szokása volt némely kultúráknak (még ma is az) egyre mélyebbre süllyedve a feledés homályába elmerülni, mígnem szerencsés szerencsevadászok leleménye egyszer csak felkavarja körülöttük az állóvizeket. Kissé matekosabban fogalmazva: a vízszint emelkedése talajon vagy fejben, egyenesen arányos a pusztulásra ítélt racionális kultúra négyzetével. De ebben a többismeretlenes egyenletben bárkinek ott lebeghet szemei előtt a reménység geometrikus terekbe írható álomszigete is, lázálmainak hipotetikus valósága, ahol egyesélyesként kizárólagosan a békesség, a tisztaság és az igazság honol. S hogy mit jelenthet a magas kultúra? Azt, ami egykor ott lüktetett? Azt, ami minket itt és most körülvesz? Azt, ami ezután születik meg, ki tudja mikor, tán emberöltők emberöltői után? Atlantisz tündökölhetett valaha az Atlanti-óceán óriás szigeteként vagy Ausztrália partjainál vagy Szantorini körzetében vagy Írországnál vagy a Bermudáknál vagy az Azori-szigeteknél vagy Kréta partjainál. S ha létezett, akkor a mitológia szerint első királya Atlasz volt, az olimposzi istenek ellen lázadó titán, akit tettéért Zeusz úgy büntetett, hogy az égboltozatot örökkön örökké vállain kell cipelnie. Viszont az sem kizárt, hogy az Atlantisz-történet csupán egy Platóntól való költői invenció metaforikus képe, amolyan ajándékfricska az utókornak, a merengő képzeletnek, a múltkeresőknek, békekutatóknak, kultúrszomjasoknak, még a Minószi kultúra epilógusaként eltünedező történelmi korból.

Ám legyen bárhogyan is, talán az sem lenne megvetendő, ha mindenkinek megvolna az ablaka alatt kapirgálható muskátlis kiskertje mellett a személyre szabott Atlantisza is, ahol zavartalan nyugalomban lebegve, a vizek felett zajló örökös emberi csetepaték birodalmából a csend, az időtlenség, az anyag megmaradásának törvényei szerinti létezés egyszemélyes honába bármikor kedvére elmerülhetne. S ha majd valamikor, az utolsó vízbe merülő test után mindent elborít az óceán, mint egykori boldog-önmagát sirató égitest, a Föld óriás kék színű könnycseppként suhan tovább a Nap körül, annak nesztelenül keringőző bolygórendszerében.

Árkossy István