Színházban ülök régi ismerősömmel, valamikor színészetben jeleskedő baráttal. Egy avantgarde darabban játszott, és a vidéki városban lépett fel, ahol akkoriban tanultam. Nem sokat értettem a műből, csak annyit, kísérlet, és mikor kísérletezzünk, ha nem diákkorunkban? Minden ilyen vonzott, új utak, megfogalmazások keresése a művészetben.

Színészi szemszögből más a színpadot látni. Melyik a leghálásabb alakítás? A most látott szociografikus drámában a rosszfiúé, aki irányít és tombol, közben szellemeskedik, gonosz erőit kiengedi, negatív hős. Nekem a sérülékeny, tehetségét elvesztegető, a társadalom alsó rétegeiben bukdácsoló szereplő köti le a figyelmem. A tehetség kibontakoztatása álom marad, elveszik. Egy Tömörkény-novella témája is lehetne, de itt most az ötvenes évek Angliájában járunk. A problémák különböző tájakon és eltérő időben, de ugyanazok, ezért mélyen átélhetők, és a jó színészi játék hozzátesz az átélésünkhöz.

Szünet két felvonás között, kis pihenő a színészeknek. A színház olyan varázslat, amibe még ez a látszólag kieső rész is beletartozik, intermezzo. A mellettünk, közelünkben álló, csevegő emberek, nem megkomponált történésekkel, de majdnem olyan izgalmasan. Véletlenszerűen összeállított társasági összejövetel a színház előterében, akár egy szalonban.

Történelmi drámát látok a Nemzetiben, Márai Sándor Kassát vetíti a középkorba, és mondandója nekünk szól: megvédeni, akár az életünk árán a hazai földet, a nemzedékeken át felépített otthont. Emblematikus a főszereplő színész, a kőfaragó, személyén áll vagy bukik a darab mondanivalója, és játéka meggyőz bennünket Márai igazáról.

A művészet igazáról győz meg a Vígszínházban Nyina, a Sirályban játszó főhős. Csehov, aki jól ismerte a színházat, színészeket játszó szereplőin keresztül átvezet e foglalkozás gyönyörűségein és poklain. A színészek, mint színészek, hitelesek, újra átélem, amit már több Sirály-előadás láttán, a katarzist.

Versmondó színészeink a költészetet közvetlenül adják hallgatóiknak. Latinovits Zoltántól Bánffy Györgyig, Turi Bálinttól a Lázár–Tallián színészházaspárig hozzák elénk irodalmunk virágait, mely a természethez hasonlóan lenyűgöz az ő előadásukban. Csodáljuk őket, ahogyan átlényegítenek verseket, írói világokat, színészi létüket adják, hogy közönségük lélekben gyarapodhasson.

A bezártságról szól Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című színműve, amit a járvány idején már átéltünk, most a kitört háború adja aktualitását. Az ostromlott városban egy menedékhelyen játékkal próbálják felülírni félelmüket, elterelni figyelmüket a szereplők. Egy férfi és egy nő, akiket fantáziájuk, álmaik új történetekre indítanak. „A madarak röptében, a halak fickándozásában, a lepkék kergetőzésében, a szarvasbőgésben, a virágok magakelletésében, a szelek forgásában, a patakok rohanásában, a felhő futásában, a fák táncában, bogarak zümmögésében, tücskök hegedűiben, a színekben, illatokban, a rügyekben nem az örök játékot, játékelemeket érzi az ember?” – töpreng Latinovits a Ködszurkáló című könyvében.

Csanda Mária