Az idő olyan, mint a folyó: szüntelenül halad előre, magával sodorva mindent, ami az útjába kerül. Huszonöt év telt el azóta, hogy fiatal újságíróként megérkeztem a Tisza partjára, Tokaj környékére. Miután kiderült, hogy árvíz sújtja a Felső-Tisza vidékét, engem küldtek, hogy tudósítsak a helyszínről. Tele voltam lelkesedéssel és kíváncsisággal, de amit ott tapasztaltam, azt nem lehetett előre látni.

A gát mellett álltam, és éreztem, ahogy a föld remeg a lábam alatt. A víz élőlényként viselkedett, tombolt és csapkodott, egészen a Tisza-híd aljáig ért. Akkor értettem meg igazán, mekkora a baj, amikor megmutatták, hogy a folyó elérte az egyik utcai telefonfülke tetejét is. Sosem láttam korábban hasonlót. A gátőrök arcán mély barázdák húzódtak, szemükből olvasható volt a fáradtság. Napok óta nem aludtak, minden erejükkel azon voltak, hogy megfékezzék a természet erejét. Láttam, ahogy a buzgárok alattomosan törnek utat maguknak a gát alatt, mint a csendben gyülekező vihar előtti feszültség.

Több napja tudósítottam a tiszai áradásról, amikor az egyik faluban gátat kellett robbantani. Az ellenőrzött pusztítás paradox módon a megmentés eszköze volt. Ahhoz, hogy megvédjék a települést, áldozatot kellett hozni. Félelmetes és szívszorító volt egyszerre. A falubelieket a szomszédos település tornatermében szállásolták el. Én is ott aludtam egy honvédségi hálózsákban.

Más falvakban is káosz uralkodott. Embereket telepítettek ki, otthonok váltak lakhatatlanná percek alatt. Láttam egy idős asszonyt, aki makacsul kapaszkodott a háza ajtajába. „Itt születtem, itt akarok meghalni!” – mondta. A vízimentők nem tudták meggyőzni, végül unokája érkezett oda, hogy rábeszélje, hagyja ott a házát, amit teljesen elárasztott a víz. Az asszony zokogva engedte el a múltját.

Állatok kóboroltak az elárasztott udvarokon, némelyikük nem élte túl a megpróbáltatásokat. Egy gazda könnyeivel küszködve mesélte, hogy a jószágai jelentették a család teljes vagyonát, de az ár mindegyiket elpusztította. Az árvíz csendes gyilkosként terült el a tájon, mindent elnyelve, ami az útjába került. Az emberek sietve pakolták be legértékesebb tárgyaikat a mentőcsónakokba: egy régi családi Biblia, egy esküvői ruha, egy gyermekkori játék. Ezek a tárgyak nemcsak egyszerű holmik voltak, hanem emlékek, amelyek összekötötték őket a múltjukkal.

A napok egybefolytak, az éjszakákat a gáton töltöttem. A fáklyák fénye alatt homokzsákokat pakoltam, amikor éppen nem írtam. Ismeretlenek váltak barátokká, a közös cél összekovácsolt minket. Egy fiatal lány, aki önkéntesként érkezett, azt mondta: „Talán nem menthetünk meg mindent, de meg kell próbálnunk.” Szavai egyszerűek voltak, mégis mélyek.

Az akkori cikkemért miniszteri emléklapot vehettem át. De az igazi jutalom az volt, amit az emberektől tanultam. Megértettem, hogy a tragédiák nemcsak rombolnak, hanem építenek is – közösségeket, barátságokat, emlékeket. A természet ereje előtt mindannyian egyenlők vagyunk, de az összefogásunk tesz minket erőssé.

A dunai árvíz kapcsán felidéződnek bennem ezek az emlékek. Látom magam előtt a végtelen víztükröt, érzem a levegőben a nedves föld és a remény illatát. Hallom az emberek hangját, ahogy biztatják egymást, ahogy együtt dolgoznak egy közös célért. A történelem ismétli önmagát.

Eszembe jut egy öreg gátőr, aki akkor azt mondta nekem: „A folyó az élet része. Néha ad, néha elvesz, de mindig ott van.” Ezek a szavak azóta is velem maradtak. A folyók nemcsak fizikai határok, hanem lelki utak is, amelyek összekötnek minket.

Most, amikor az emberek újra összefognak a Duna mentén, tudom, hogy képesek vagyunk szembenézni bármivel. Mert végső soron nem a víz ereje határoz meg minket, hanem azé, ahogyan reagálunk rá. A közös munka, a segítségnyújtás, a szeretet és a törődés azok az eszközök, amelyekkel legyőzhetünk minden akadályt. 1998-ban a Tisza könnyei hullottak, néhány hete a Duna sírt. Az idő múlásával sok minden változik, de az emberi lélek ereje állandó. A kihívások, amelyekkel szembesülünk, csak megerősítenek minket. Ahogy a folyók partjai is formálódnak az áradások után, úgy formálódunk mi is a megpróbáltatások által.

Döme Barbara

A fotóillusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.