Állok az árva lelkek mellékutcájában, ahol érzéstelenítés nélkül a jövőmből szakított ki egy darabot. Összegyűrődött porcelánkezén nyolcvan évet hitelesített az idő. Morfium simította arcán a ráncokat, utoljára pajkoskodott szeme tükrében a selyemkendővel leárnyékolt lámpa fénye. Mindketten csatáztunk az idővel. Ő szaporán hajtotta volna a perceket, én meg raktam a pillanatok elé a torlaszokat, hogy itt tarthassam a tökéletes búcsúig. Bár ellopta minden erejét a fájdalom, és megcsalta érzékeit a verandán várakozó pusztulás, mégis intett, hogy fülembe súghassa: megkeresi és visszahozza a hitem. Elment. Becsuktam mögöttük a kaput.

Kinyitottam volna az ajtót, ha tudom, hogy jön. De senki nem küldött sürgönyt. Miért nem szóltatok, hogy ne a hátsó kaput tárjam szélesre, s ne ott várakozzak? S miközben ő boldog volt, addig én a hátsó ajtón engedtem be a csalást. Hagytam, hogy édessége tegyen lakatot szememre, sztaniolba csomagolt hazug szavai elkápráztattak. Aztán ébredés után foltot találtam az életemen. Beáztattam, dörzsöltem, súroltam, de csak terebélyesedett, akár a felhő zivatar előtt. Elfedtem, hogy más ne láthassa. De átvérzett, mikor fordult a kulcs a zárban. Meghaltam volna, ha nem vagy ott.

Megszületett volna, ha nem mész el. Éreztem, feszíti testemet a lélegezni készülő mag, aztán elaludt. S halott kérgét ledobva huszonnégy hónapnyi sóhajtással később újabb élet kopogtatott. Tenyeremből szórtam a boldogságot, szelíd sugárban öntött el a szeretet. Harangvirágkehelybe zárta múltam könnyes ébredéseit az a nap. Tökéletes ember! Egy kulcs járt hozzánk. Értettem mindent, ami őt mozgatta, láttam, hogyan feszít hálót feléje imám. Kértem, és adatott még több és több holnap, kerestem, és megtaláltam benne önmagam, zörgettem, és megnyittatott nekem a szíve. Belőle fakadt szomjúságom oltó forrása, belőle sarjadt minden magnak ősanyja, belőle futott szét a szivárvány, hogy átfesse a fekete gyászt, könnyeinket felszárítva, mint a finom gyolcs. Titokban loptam a holnapból, mert tudni akartam: leszel-e még?

Nem érdekelt, ki lesz az, aki mellett ébredek. Elfáradtam, kiégtem. Csak por és hamu, kormos szenvedély, füstszagú érintések, a lángok közül megmentett, halálra rémült pillantások. Merre tart az ember, ha keresi a lelkéről levált részt? Hol bolyonghat az eltévedt lélekcsonk? Sebesült, vérzik, új gazdatestért kiált? Vagy csupán lepihent, és várja, hogy erőre kapjon? Szólítanak a távolból, óriás kürt fúj. Hallom: „még megmenthető!”. Lélegeztetőgépre kapcsolják, sürgölődnek körülötte, fehér köpenyükkel égetik retináját. Becsukja szemét, s hagyja, hogy történjen. Görbék cikáznak felette, kapkodna utánuk, de szétszaladnak, akár párhuzamos vonalak a végtelenben. Számolnak, ráolvasnak. Imádkozom. Az legyen, amit Te akarsz! Tökéletes kérés! Ledobálja magáról a terhet, mit vak sötét esztendők csirizeltek rá, már újra lélegzik. Mélyet szippantok az érzésből. Ereim megtelnek veled.

Kiürült tegnapból szabadultam. A ma az ő illatát idézi. Érett, édes nedv folyik patakként, majd folyóvá duzzad, hitté szélesedik. Hallom a hangját, s bár nem értem azt a fehér zajként zizegő furcsa nyelvet, amelyen szólít, de érzem: ő az. Porcelánkarja bölcsőt formáz, s tudom, ez a nap már tökéletesen más. Ez a nap már nem az árva lelkek mellékutcájában ér véget.

Döme Barbara