Árulom a könyvemet
Nem is olyan régen történt – éppen négy évvel ezelőtt –, hogy megjelent a regényem, a Nem kell vala megvénülnöd 2.0. Jó kis könyv, én egyszerre sírok és nevetek rajta, meg összevissza simogatom, elölről hátra és hátulról előre olvasom, és meg kell mondanom: fölötte csodálkozom, hogy az utcán nem látom az embereket, amint – kezükben a regénnyel – fel és alá futkosnak a gyönyörűségtől, s néha – már nem bírván tovább – odarohannak egymáshoz, és azt kiabálják: „Hát azt olvastad-e, amikor ez a Fényező Nagyjuhász János, ezt meg ezt teszi, mondja, gondolja?! Hihetetlen ez a könyv, hi-he-tet-len!!!” És így tovább.
Volt persze bemutató is, vettek párat belőle, de az igazán nagy üzlet ezután kezdődött, mint arról kiokosodtam azoktól, akik értenek a könyvpiachoz. Magyarán: el kell adni a cuccot (mindenki ezt teszi), mert végül a kiadó még bezúzza, érdektelenségre meg olvasatlanságra hivatkozva.
Én ezt a dolgot, kérem, egészen komolyan vettem. Nem bíztam semmit a véletlenre és a könyvesboltokra. Mint (talán) tudják, angoltanár is vagyok, olyan angoltanár, aki – mindenféle, itt nem részletezhető khm-okokból – meglehetősen torkig van már a szakmájával (de azért dolgozik tisztességgel, mint minden élhetetlen alak, és fentieket csak szűk körben pusmogja, összeszorult tyúkkebellel): mégis azt kell mondanunk, hogy egy szempontból nem baj, ha az ember egész nap a város különböző pontjain tenyésző tanítványaihoz utazik.
Ez ugyanis azt jelenti, hogy sok tanítványa van!
Márpedig minden tanítvány egy potenciális vásárló.
Persze, mindegyikük szeretne kapni a könyvből, szépen dedikálva – de megvenni bezzeg egyik sem akarja! „Ugye, én vagyok a kedvenced, s nekem adsz?” – felkiáltással vetik magukat a lábam elé – már persze azok, akikben pislákol egy szemernyi irodalmi tudat, brillír agyvelő, feltűnő intelligenciával párosulva, nátühhélmann. A többi buta, mint a tök, igen, megjelent a könyved, nahát, képzeld el, a múltkor olyan kocsit kínáltak megvételre, akkora melle volt, olyan akciót kifogtam fogpasztából – satöbbi.
Az elején nagy volt a lelkesedés: igaz, mindent meg is tettem a siker érdekében. Szegény könyvet behurcoltam órára, és hosszan beszéltem a regényírás nehézségeiről meg technikájáról gyarló hallgatóimnak. Elmondtam, hogy én mindig reggel, szigorúan öttől kilencig, persze csak mikor nem este, hattól tízig. Ásványvízzel / cigarettel / kávéval / veresborral / szárazon. Hason / fejen állva / guggolva / döglődő sáska pózában – kivételes prózában. És így máléztam és méláztam, mint egy szelíd őz, míg az órájukat nem kezdték kocogtatni, jelezve, hogy tanóra van, tanárkám, heló!
Mindenesetre eleinte még a butácskábbak is lelkesen kinyilvánították azon jövőre vonatkozó szándékukat, hogy apelláta nincs, ők a könyvet azonmód megveszik (akiknek a jegyben kifejezett minősítése kicsit rosszabbul állt, mint a többieknek, még azt is hozzátették, hogy karácsonyra egyenesen minden családtagjuknak vesznek egyet… és akik még ennél is gyengébben csusszantak – jó na, másztak lefelé – az angol nyelv csúszdáján, a hirtelen megszaporodott barátaikat is megemlítették, meg hogy nekik – is – mindenképpen ajánlani/venni fogják.)
Csakhogy a nyomda, a nagyker és a kiskereskedelmi polcra-felrakás közel sem olyan gyors, mint az élet, és ezért rögtön, akkor nem tudtam szavukon fogni a nyomorultakat. Rá egy hétre viszont, mikor a könyv már tényleg a boltokban volt, egyikük sem rohant oda kinyitott töltőtollal, hogy: „Mester, dedikáld nekem ezt a könyvet!” Egy ideig hallgattam, mert fölötte türelmes ember vagyok, főleg ha tudom, hogy teher alatt nő a pálma. Gondoltam, most keresik, aztán majd jól hozzák.
De az angol nyelv dzsungelében való kalandozásaink során, mikor már utolsó segédigénket is megosztottuk egymással, és felhörpintettük végső rendhagyó többes szám készleteinket, rá kellett jönnöm, hogy ezek bizony teljesen megfeledkeztek arról, hogy én regényt írtam… Meg hogy mekkora író vagyok!
Stratégiát kell változtatnom, motyogtam töltőtollamat rágcsálva. Úgyhogy léptem. „Fordítsátok le a következőt, kedveseim, mondtam nekik: A múlt héten megjelent a könyvem, de az istennek sem fogy.” Bambabirka-arccal néztek rám, és megkérdezték, hogy mit tesz angolul „az istennek sem”. Csak legyintettem: hát így keseredik meg egy vidám, klorofillal telt saláta, látják?!
Újabb cselt kellett kieszelnem. Beájultam órára, és lelkendezve előadtam, hogy képzeljétek, most jövök a boltból, és azt kellett tapasztalnom, hogy könyvemet már nem az Újdonságok-polcon tárolják, hanem hátratették a bulvárirodalom meg a szakácskönyvek közé… biztos azért, mert nem fogy! És milyen szakácskönyvek vannak, kérdezte az egyik ártatlan pillantású tündér, mire éreztem, meg tudnám fojtani egy fakanállal vagy félig főtt spagettivel.
Amikor aztán azzal állítottam be, hogy na, veszegetik a könyvet, khm, khm, a barátaim, tettem hozzá sokatmondó torokköszörüléssel, akkor egyik-másik jobb érzésű hallgató (már akinek volt gyerekszobája és azon belül könyvespolca), lehajtotta a fejét, és csöndben rebegé, hogy tényleg, én is mind tervezem, hogy elmegyek és megveszem, csak még nem jártam arra. A többiek azonban csak néztek rám bárgyún, és biztos arra gondoltak, de jó nekem, hogy ilyen sok barátom van.
Miután a következő órán sem özönlöttek hozzám dedikálásra váró, megvásárolt példányokkal, aljas trükkhöz folyamodtam: fátyolos hangon bejelentettem, hogy a kiadó úgy döntött, bezúzza a könyveket. Mert nem veszi senki. Mert nem érdekel senkit. Mert egy újabb zsenit pazarol el a század. Mert egy újabb üstökös hal üstököshalált. Satöbbi.
Erre mocorogni kezdtek, a torkukat köszörülték, egyesek elszántan néztek körbe (de egyszer sem a szemembe), hogy hol van az a könyvesbolt, mert menten mindent megvesznek!, aztán megkértek, hogy beszéljünk talán a nyelvvizsgáról.
Leforrázva kullogtam haza. A megjelenés időpontja lassan teljesen a múlt ködébe vész, a könyv egyre hátrébb és egyre lejjebb kerül a könyvesboltok polcain, én meg egyre csüggedtebben megyek tanítani. Már nem remélem, hogy egyszer tényleg odajön az egyik tanítványom, és azt mondja: „Mester, igaz, hogy csak egy hitvány angoltanár vagy, de a legjobb angoltanárság is semmi ahhoz képest, amit ez a könyv tud, és unokáimnak is örömére szolgál majd, ha most beleírod ebbe az imént vásárolt példányba, hogy »Barátsággal ajánlom ezt a könyvecskét… X-nek vagy Y-nak«” (és persze Z-nek, hiszen ő is a tanítványok között van).
Nagy Koppány Zsolt