Apró szemei egészen mélyen ülnek, kicsi bajuszt és katonai sapkát visel. Himbálódzik a falon: tik-tak, tik-tak. Egyszerre mozdul a kakukkos óra mutatójával – a kép, amelyen nagyapám látható, miután hazatért a második világháborúból. Anyám már beszélt, mire nagyapám hazaért. Anyám nagyanyám szoknyáját markolta, nagyapámra mutatott: bácsi, mondta.

Agyonnyomta a várakozása, gyűröttre hajtogatta bőrét az idő. Nagyanyámat már csak törékeny termetű öregasszonynak ismertem, aki mindig arról mesélt, hogyan várta vissza nagyapámat a háborúból. Mos is várakozik, várja, hogy nagyapám elaludjon. Mellette ül, és nézi, ahogy egyre gyakrabban csukódik le a szemhéja. Egyik kezével ráncos, aprócska kezét fogja, a másikban vizes rongyot fog, azzal törölgeti nagyapám forró homlokát. Megállt körülöttük az idő, csak ők ketten vannak jelen a térben, meg a kakukkos óra hangja. Tik-tak, tik-tak. Karcolja a jelent, kettévágja, akár egy éles szabja. A résben emlékek laknak, telepeket alkotnak, mint az emberi sejtek. Nagyapám sejtjei a háborút is megjárták, fáradtak, öregek, lőporszagúak. Talán kikopott belőlük minden. Mióta hazajött a háborúból, csak ül a fotelban, és hallgat. Az óra tiktakolása nagyapám közelében sokkal hangosabb. Félek, hogy elnyel, vagy örökre elnyomja a saját hangomat.

Nagyanyám nagyot sóhajt, nem tudom, melyikük éli túl ezt az éjszakát. A háborút megjárt öregember vagy az asszony, aki folyton kikeményített tiszta kötényben és fejkendőben várta. A fotel megroppan, beletelepszik egy kalapos árnyék. Semmit nem csinál, csak ül és bámul. Néha ránéz az órára. Nagyapámra egyszer sem pillant rá, se nagyanyámra. Közelebb lopódzom hozzá, fáradt olaj- és lőporszaga van. Nagyanyám is érzi, azt mondja, nyissak ablakot, hadd szellőzőn ki a halálszag. Nem merem megkérdezni, ezt miért mondta, csak teszem, amit kér.

Nagyanyám énekel, szép hangja van, tiszta csengésű – „Az Úr énnékem őriző pásztorom”. Szeretnék vele énekelni, de nem jön ki hang a torkomon. Nagyanyám int, húzzam közelebb a fotelt, és üljek mellé. Az árnyék még mindig ott terpeszkedik benne. A fotel könnyű, mire nagyanyám mellé húzom, már teljesen üres. Az árnyék most a falon mászkál, szapora léptekkel, fel s alá.

Nagyanyám suttog. Azt meséli, nagyapám úgy tért haza a hadifogságból, hogy hozott neki egy szép fejkendőt. Ezt itt, mutat a fejére. Szép, mondom, és sírok. Nem tudom megállítani a könnyeimet, pedig próbálom. Nagyanyám a szabad kezével, amivel nem nagyapámat fogja, megsimogat – ha elmegyek, a tied lesz ez is, mosolyog. A szeme épp olyan zöld, mint amilyen nekem is van, ha ránézek, tudom, hogyan fog kikopni az enyémből is a csillogás.

Nagyanyám leveszi a kendőjét, és a lámpabúrára teríti. A szobában egyre sűrűbb a csend, az árnyék lába és keze már az égig ér. Nagyapám békésen szuszog, ritmusosan veszi a levegőt. Lement a láza, mondja nagyanyám, és imára kulcsolt két kezére hajtja a fejét. Nézem, ahogy behunyja a szemét, és lassan elalszik. Eloltom a lámpát, kézen fogom az árnyékot, és kisétálunk a szobából.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.