Telefon még soha nem visított úgy, mint az enyém e szép vasárnapi estén. Azt hittem, menten felrobban, vagy valami hasonló szerencsétlenség történik vele. Nincs az a fába szorult féreg, nincs az a félig eltaposott macska, amelyik ilyet tudna produkálni. Szerencsére tíz másodperc után abbahagyta, és már csak egy riasztás szövege töltötte ki a képernyőt: Erdőszentgyörgyön medvét láttak, essez utcában, fokozzuk a figyelmet, és ne tegyük ki magunkat veszélynek, ha baj van, hívjuk a száztizenkettőt. Gondolom, a medve megijed a 112-től, mágikus számsor, medvekód, vagy hogy is van ez.

Rég nem jártam itt, pedig sok volna a dolgom a környéken, leginkább a Sóvidéken. Magamba kellene szívnom minél többet abból, ami még olyan, mint régen volt. S abból is, ami most új, de egyszer avas lesz. Hogy majd elmesélhessem, milyen volt kirándulni Csombod várához, amikor még kevesebb volt a medve, mint a szúnyog. Milyen volt a kas, amiben a törökbúzát tartottuk. Mi termett a felső sikátorban, s hogyan nem terem most semmi ott. Hová lettek a legyek, a békák. A Gloria kombájnok a hajnalokból, a tehéncsorda a koraestekből.

Mert az ember hajlamos felejteni. És csodálattal nézni azt, ami nem felejt. Például a fát: az nem felejt, amíg szét nem korhad vagy el nem ég. A gabonás falának cserefadeszkái sem. Dédapám a fal külső oldalába vert szegekre akasztva tartotta azokat az eszközöket, amelyekre bármikor és sürgősen szükség lehetett: fűrészt, láncot, kolompot. Ezek már csak az emlékeinkben léteznek. De a deszka nem felejt. Átkentük ugyan sok évvel ezelőtt lenolajjal a falat, de a fűrész lenyomatát mai napig őrzi a deszka. Árnyék ez, amit nem a fényben vet a fűrész – hanem az időben. Ameddig létezik az idő, a mi időnk, addig ott marad – ha eltűnik, azt jelenti, eltűntünk mi is.

Hogy mennyi idő van, nem tudom. Számomra mindig túl kevés, tulajdonképpen semennyi – de közösségi szinten talán mégiscsak bőkezűbb a mérés. Régóta ki szerettem volna próbálni – most hirtelen felindulásból megnéztem a székely pléhkrisztust a Farkaslaka melletti Gordon-tetőn. Hivatalos nevén a Jézus szíve kilátót. Nem Sóvidék, de majdnem. Saját kocsival biztos, hogy többé nem vetemedem erre. De máséval sem nagyon szívesen – a létesítményhez vezető kövesúton hol a kátyúk miatt, hol a szembejövő és mellettem alig elférő kocsik okán bizony nem egyszer vettem számra hiába az úr nevét, még ha csak gondolatban is. De végül feljutottam a ritka szép panorámát kínáló tetőre. Látni kell azt, ez biztos. Vajon az odalent, a Nyikó völgyében, a farkaslaki temetőben nyugvó Tamási Áron felcaplatott-e valaha ide? Nem tudom, honnan tudhatnám meg – de valószínűleg nem hagyhatta ki a kirándulást. Ahogyan azt sem tudhatom, mit szólt volna a kilátóhoz. Nekem van vele egy bajom: a legbénább, amivel ebben a műfajban eddig találkoztam. Jézus urunk ezen ábrázolásában nem embernek gyártott lépcsők vezetnek felfelé: túl kicsik és túl csúszósak. Pedig ha valahol, hát odabent el kellene árassza a szeretet minden sejtemet, de nem tudok a tervezőre másképpen gondolni, mint hogy naponta hússzor fel és le kellene másznia a saját találmányán – márpedig ez nem a vegytiszta szeretet. Persze tévedhetek. Visszaindulván megállapíthatom, hogy mellettem egy Argeș megyei – legregátibb regáti – rendszámú autó parkol, körülötte fiatal, kedves arcú házaspár nevelgeti két kisgyerekét. A mi urunk nem kisajátítható semmilyen nemzet által, és ez így van jól. Azért a farkaslaki pihenő bazárjában vásárolok egy székely zászlót. A kínai gyártásúból, mert amit Gyergyóban varrnak, az – nos, határeset, hogy ne bántsak meg senkit.

Az idő. Amely változik, és mi is vele változunk.

Nem elég baj a medve, Kovid jár fel s alá közöttünk.

Voltam a parajdi sóbányában. Okosan ki van találva, egy időben csak – csak? – ezerötszázan lehetnek odalent. Van ott minden, új kalandpark és régi templom, örök vendéglő és ideiglenes fotókiállítás. Szép és kellemes, három nappal később is érzem, hogy jót tett a sós levegő. Kellemes ez a bánya a Székelyföld szívében. Olyan, mint a szomszédos Szováta. Ha elkiáltom magam: százados úr!, a férfi látogatók fele biztosan forgatná a fejét. Illetve bocsánat: ha azt kiáltom: domn’ căpitan!

Az idő, amely változik.

Emlékezni kell.

Király Farkas