Arbor vitae

Este az egyik ismerősömnél megint összejövetel lesz, szeánsz, ahogyan mondja. Menjek el rá, csupa jelentős emberrel találkozhatnék, akik az önmegismerés magasabb fokán állnak, mint én. Mert abban szerinte elég vézna vagyok.

Nem vitatkozom vele, lehet, hogy igaza van, de semmi kedvem jelentős emberek között tölteni az estét. Mást terveztem, másféle utazást. Odabent szeretnék csatangolni, csak úgy, az emlékeim ösvényén.

Nem vágyom ma emberek közé, mondom neki, de félrenézek közben, nem szeretnék erről bővebben beszélni.

Éppen ilyenkor van szükség arra, hogy feltöltsék az energiaraktáraidat! – emeli fel mutatóujját, és picit felhúzza a szemöldökét is. Megértem, hogy félreért.

Szerintem egészen jól érzem magam a lehetőségeim között, ura vagyok a helyzeteimnek, persze, biztosan mindig lehet még fejlődni, erősödni, de nem úgy, ahogy ő képzeli. Szerinte pedig ordít rólam, hogy az egész csak kirakat. Ezen sem vitatkozom vele.

Feltűnő, színes ruhákat hord. Így jelzi, hogy – miként párzás előtt a madarak – kész a szerelemre. Mintha lenne neki kivel. De hátha, mit lehet tudni, mit hoz még az este. Gyógyító kristályokkal veszi körül magát, én meg azokkal a kavicsokkal, amelyeket a folyóparton szedtem. Elvégzett több önsegítő tanfolyamot, így elvileg réges-rég elindult az önmegismerés útján. Igaz, ettől még ugyanúgy nincs évek óta barátnője, rendes kapcsolata (értsd: amelyik meghaladja a két hónapot), ez fáj a legjobban neki, csak ezt elhallgatja, mert ilyet nem illik bevallania egy olyan férfinak, aki éppen a kiteljesedés és a magasabb szint felé lépked mezítláb. Biztosan nekem is van olyan szénám, amelyik éppen nincs rendben, de kinek nincs ilyen, ki itt csúszik el, ki amott perecel. Viszont sok mindent tudok már, ha nem is elsősorban magamról. Tudom, mikor érik a szentiványi alma, a szomolyai fekete cseresznye, hogy az elefántok elveszített társaikat próbálják felébreszteni: mintha nem nyugodnának bele a halálba. Aztán végül – a maguk módján – meggyászolják őket.

Mindez persze nem érdekli, ne is soroljam, mondja, ne tereljek megint! Magamról mit tudok. És magamért mit teszek.

Ugyanis, okít, ő tesz magáért. Ha követem, én is jobban állok majd magammal, és akkor minden meg fog változni, szónokol tovább (felemelt mutatóujjal). Akkor bevonzom a jót. Mert most a rosszat hívom, engedem be, ha nem tudnám. A lehúzót. A lehúzókat. Az egyhelyben toporgókat, a megrekedőket. Nem jó társaság.

Nyilván ő lenne a tökéletes társaság, de ezt azért mégsem teszi hozzá. Többre vagyok képes, ne érjem be ennyivel! Ahhoz, hogy teljesebbnek érezhessük magunkat, kapcsolatba kell lépnünk egy sokkal rejtettebb szintünkkel (jónak mondja, folyamatosan ezt teszem). A tudatosság (vagy a tudás?, nem is emlékszem, melyik szót használta) előtti állapotba kellene visszajutni, az a cél.

Ő a saját világegyetemében a végső pont, önmagában forgó tűzkarika, én meg folyamatosan úton vagyok, csak nem tudom pontosan, mi felé. Nem szeretem levenni a cipőmet másoknál, nem akarok saját szobapapucsot, de még vendégpapucsot sem, hiszen csak átmeneti úgyis minden, hadd maradjon lábon az a cipő, csizma, jó az nekem úgy. Nem piszkos. Nem sáros. Úgyis menni kell tovább.

Ő másként lát. Szerinte bátortalan vagyok (jó, ő a gyáva szót használta, de azt visszautasítottam), és nem haladok semerre sem. (Ezt vajon miből gondolja?) Mert igazából nem merek továbblépni. Kényelemből. Megalkuvásból. Mert nem tudok, és nem is akarok semmimről lemondani. Akkor sem, ha tudom, hogy amihez ragaszkodom, az hátráltat engem a fejlődésben (meddig gyötör még ezzel vajon?), kártékony, rossz. Azt hiszem, hogy kincset őrizgetek a ládafiámban, holott azok már csak limlomok, kacatok. Nem tárgyakról beszél, vonatkoztassak el. És ne legyek olyan, mint az a hajóskapitány, aki őrzi léket kapott, menthetetlen, lélekvesztő hajóját – ahelyett, hogy megpróbálna kiúszni az első szárazföld felé. Akkor is, ha tudja: reménytelen, mert a tenger úgyis elnyeli.

Ő magát akarja megmenteni, én a hajómat. Mindketten a kikötőbe akarunk eljutni nyilván, csak őt a mentőmellény, az irhamentés érdekli elsősorban, én pedig a lelkek kikötőjére gondolok, ahová haláluk után jutnak. Mert jutnak. Úgyis.

Őszelő van, Szent Mihály hava. A napfényes órák száma csökken, a fényszegény órák száma nő, az éjszaka hosszabb lesz a nappalnál. Nemsokára elkezdődik a téli időszámítás. Szeretném a belső óráimat úgy átállítani, hogy esténként tovább lehessen világos bennem.

Az igaz élet fájára (Arbor vitae) szeretnék felkapaszkodni, amelyen az arany gyümölcsök teremnek.

Mirtse Zsuzsa