Hosszú hónapok óta készültem arra a pillanatra. Amikor előbújhatok addigi álruhámból, és meg tudok mutatkozni igazi nőként a velem egykorú kishülye fiúk előtt – akik közül persze legalább a felébe szerelmes voltam rövidebb-hosszabb ideig. Általában abba lettem szerelmes, akit mellém ültettek – és addig tartott, amíg új helyre nem kerültem. Mindenkiben megláttam a szépet, a vonzót, bár ma úgy gondolom, inkább csak a fizikai közelségük gyújtott bennem szalmalángokat. Valószínűleg semmi köze nem volt a valódi egyéniségüknek ahhoz, hogy napokra, hetekre beléjük szerettem, és, bevallom, nem is nagyon érdekelt, hogy milyenek valójában. Közel voltak, ők voltak éppen közel, érintésnyire, és kész. Végem volt. Ám ezt korántsem mondhatnám kölcsönös vonzódásnak.

Nem panaszkodom, keresték a társaságomat, mert karakteres, vagány kislány voltam, de nélkülöztem minden női rafinériát és bájt. Ámde egy esős őszi estén, amikor éppen nem volt kedvem sem vízfestékkel festeni, sem házi feladatot írni, elhatároztam, hogy mindennek véget vetek, hagyom előbújni magamból azt, aki valóban vagyok, pontosabban, aki szerettem volna akkor lenni: izgalmas, erejében teljes, kiismerhetetlen Nő. Aki maga a halálos kockázat. Aki miatt álmatlanul forgolódnak a srácok (majd idővel: férfiak). Emlékszem pontosan arra az estére. Tizenegy éves vagyok.

Előtte szinte növényi életet éltem: a szóviccekben és az egymás ugratásában merült ki a kapcsolatom a fiúkkal. Biztosan volt, aki ennek ellenére is szerelmes volt belém, de őt meg én nem vettem észre. Ma már tudom, hogy miért ajánlotta fel mindig, hogy hozza a táskámat, ami már azokban az években is betonnehéz volt. Akkor csak kikértem magamnak: ugyan már, marha erős vagyok, tudom én azt vinni. Pedig ahhoz, hogy a férfi (fiú, srác, pasi) az erejét megmutathassa, muszáj rá lehetőséget adni. Ha folyamatosan én csinálok mindent, hogyan lesz Herkules előttem?

Átváltozásomra tervszerűen és tudatosan készültem. Titokban növesztettem a hajam, zugban próbálgattam a szemceruzákat, amikor pedig senki nem látta, különféle tükrökben az ellenállhatatlannak szánt tekintetet. És persze átalakítottam néhány használhatónak ítélt darabot azokból a minden bájt eltakaró kisruhákból, amelyeket anyukám gondolt illő viseletnek abban az életkoromban. Egészen formás dekoltázsokat vágtam ki kisollóval (mintha lett volna már mit mutogatnom), és a derékvonalat is kiemeltem tűvel, cérnával, fortélyos (ám hevenyészett, kézi) varrásokkal.

Esténként újraolvastam azokat a meséket, amelyekben ezek a vágyott átváltozások megtörténtek: amikor a nádszálból (máshol aranyalmából, varasbékából) egyszer csak egy világszép királylány bújt elő. Mert ezek voltak azok az átváltozások, amelyek kislányként a legjobban izgattak engem: amikor még szabad átjárás volt a növényi lét, az állati lét és az emberi lét között. Amelyekben benne van a meghalás és feltámadás misztériuma. Hiszen ahhoz, hogy új minőség születhessen, magunk mögött kell hagyni a régit, egy korábbi létállapotunkat. Nem megköpdösni, letagadni, kiradírozni vagy retusálni, hanem úgy továbblépni, fejlődni, hogy a régi emlékezetét és tanulságait be tudjuk építeni az újba.

Első megmutatkozásomat egy olyan rendezvényen kívántam megvalósítani, ahol a lehető legnagyobb számban fordulnak elő azok a fiúk, akiknek rabul akartam ejteni a szívét. Akik azelőtt csak havernak néztek. Nehogy már! Kinőttem azt a bőrt, szerepet.

A hatás persze nem maradt el: besöpörtem az elismerő pillantásokat, magabiztosan reagáltam a bókokra (előtte napokig gyakoroltam a lehetséges válaszmondatokat), és egyet biztosan tudtam: soha nem fogok visszabújni a nádszálamba, s nem lesz többé belőlem aranyalma és varasbéka sem.

Azzal áltattam magam, hogy a külső változások majd a belső változásokat is meghozzák. Ez azért nem volt ilyen egyszerű: szemceruzával könnyebb volt átrajzolni az akkori jelenemet, mint helytállni egy új jelenben, amelyhez magam nyitottam ki az ajtót – mégpedig egyetlen határozott, széles mozdulattal.

A belső nádszálamat is ki akartam nőni, de hogy azt hogyan kell, ahhoz nem volt elég eszközöm, ötletem sokáig. Most sem tudom még pontosan, annyit viszont talán már igen, hogy nekem kell ollóvá, tűvé és cérnává is válnom ehhez az átalakuláshoz.

Mirtse Zsuzsa