Az asztalomon irathegyek, színes tapacsok, a gépem mellett egy háncsból készült étkezési alátéten az egér, mellette a kávésbögrém, napszemüveg (miért ott?), a gép mellett szóróanyagok, rég ki kellett volna dobnom őket. Összekészítem a reggelimet, amelyet utána szinte mindig a gépem mellett eszem meg – közben megválaszolom az első leveleket. A reggelikészítés viszont szinte szertartás már, és mindig nagyjából ugyanazt eszem, amióta ráéreztem, hogy a reggeli fontos ügy. Előtte volt, hogy fél kettőig nem jutott eszembe, hogy megetessem magam, csak a tejeskávékat ittam egymás után, végül csodálkoztam, hogy szédülök.

Nem gondolnám, hogy a szokásaim rabja vagyok, sőt, rendszeresen azt érzem, hogy a szokásaim felszabadítanak: ha meg tudom élni, teremteni a rendet a dolgaim mögött, az nekem egyértelműen jó. A reggelim joghurtból és őrölt gabonapelyhekből álló kása, amelyet dió és egyéb magvak, aszalt és friss gyümölcsök egészítenek ki. Egy csuporban összekeverem a pelyheket és a joghurtot, aztán indul a játék: mértanian pontos darabkákra vágom a gyümölcsöket (ma éppen epret), az aszalt szilvát, datolyát, fügét, aszalt meggyet, mikor mit találok a kamrában. Az áfonyaszemeket nemcsak úgy rádobom, hanem ráhelyezem a kása tetejére. A dió gerezdjeit sugarasan rakom körbe, végül apró, gyöngyszerű amaránttal szórom meg az egészet. Máris jobb a kedvem! Képet is készítek csudálatos művemről, mielőtt összekeverném az egészet. Utána már nem érdemes, mert kismoslék lesz belőle. S mert időről időre indokolatlan közlésvágyban élek, sokszor nem állom meg, hogy fel ne töltsem a létező összes felületre ezeket a képeket. Pedig nyilván mindenki szokott reggelizni, miért gondolom, hogy bárkit is érdekel rajtam kívül, hogy hogyan néz ki egy félbevágott eper. Tudom, mégsem állom meg. Mert hátha valaki kedvet kap ehhez a játékhoz. Mert, ha nem látom meg a játék, a kihívás lehetőségét bármiben, nem érdekel. És hátha valakinek csapnivalóan rossz kedve van reggel, unottan matat a hűtőjében, a telefonján, aztán egyszer csak szembejön vele az én pompás, színes kis képem, és máris jobb kedve lesz neki is.

Mama hív telefonon. Nem veszem fel, mert tudom, hogy az háromnegyed óra, viszont mindjárt indulnom kell, előtte fel kell töltenem az ásványvizes üvegemet, felvenni a pulcsimat, és négyezer százalék, hogy nem tudok kitekeredni a „Csak azt szeretném mondani” kezdetű mondatából, ami legalább fél óráig tart. Mégis felveszem, és rögtön kezdem is a szokásosat, hogy most tényleg nagyon nem jó, de visszahívom, máris, ahogy kicsit is alkalmas lesz az időpont. Jó, én vacakoltam el az időmet a fotózással, mert arra bezzeg ráértem. Ilyenkor szégyellem magam – mert mamának sem lehet könnyű, és nem olyan típusú feladata van, mint nekem, hanem sokkal nehezebb: meg kell tartania az életét apa nélkül. És amikor erre gondolok, már nem érzem feladatnak, kötelességnek a beszélgetést, de, de, mégis jó lesz most, és lám, meg tudom oldani ma is, hogy ügyesen átdugom a pulóveren a fejemet úgy, hogy a telefont közben az asztalra teszem, és kihangosítom. Tudom, hogy azért keres, hogy valami fontos és aktuális hírt oszthasson meg velem. De azt is tudom, hogy most a helyzet miatt meglehetősen beszűkültek a témáink. Betegségről, járványról nem szeretnék vele beszélgetni újra és újra – így inkább cselesen eltérítem a beszélgetésünk irányát, megkérem, hogy inkább meséljen arról, amikor kicsi voltam. És máris fényleni kezd az a perc, és máris nem présnek élem meg azt, amiben vagyok, hanem ajtót nyitok egy olyan közös világunk felé, amelyben mindketten szívesen felejtjük benne magunkat.

Azt hiszem, sokan vagyunk így az idővel, a kötelezettségekkel, az elvárt beszélgetésekkel, levelezésekkel. Cikk-cakkban menekülünk képzeletbeli kapualjaink között, mint akit kergetnek, kibújva feladatok, felelősségek alól. Megcsináljuk, amit éppen kell, amilyen hamar lehet, miközben órákat szötyögünk a saját kedvteléseinkkel. Mert azokban jelen vagyunk. Mert akkor elveszítjük az időérzékünket, egy perc és egy óra között semmi különbséget nem érzünk. Ezekben a percekben, órákban elégedettek és teljesek vagyunk, éppen azonosak önmagunkkal. Ezek az időszakok aranyszínűek, fénylenek, visszahoznak valamit egy olyan ősi állapotból, amelyben jó lehetett ringatózni. Úgy felejtődünk bennük, mint egy ölelésben, mint az első (második, századik) csókban, vagy mint amikor gyerekkorunkban azt vettük észre játék közben, hogy egyszer csak ránk esteledett, sötét van.

Azt hiszem, három zsák kinccsel felér, ha időnként meg tudjuk teremteni a helyet magunkban e perceknek, óráknak a legnagyobb bajban is. De ha segítünk ezeket a tereket megteremteni másokban, az mindkettőnkön segít.

Mirtse Zsuzsa