Eltört az egyik bögrém. Szerettem, jó volt megfogni a hasas testét, biztonságot adott. Amikor eltörik valamim, két dolgot tehetek. Kidobom, és onnantól kezdve megszűnik a közös sorsunk, megy a szemétbe, a darálóba, története tőlem külön folytatódik, már amíg van saját története.

A másik, amit megtehetek vele, hogy összeragasztom, és ugyan arra már nem lesz alkalmas valószínűleg, amire eddig használtam, de jó lesz talán másra: ceruzákat tartani benne, vagy szép magocskákat, terméseket, tollakat, apró kavicsot. Ha csak a füle roncsolódik, akkor megpróbálhatom úgy a fal felé fordítani, hogy szemből ne is látszódjék a hibás rész. Ez nagyjából olyan, mint amikor a jelképes szőnyegünk alá söprögetjük a bajt, vagy behurcoljuk a raktárba. A kirakatban minden rendben van, amit nem látunk, az nincs is.

Ez a bögre sokáig velem volt, végigkísérte a reggeleimet, sokszor gondoltam, hogy érzi, hogyan ébredek. Szomorúan és kedvtelenül, vagy világmozgató erőkkel, erőmnek teljében. Szerettem volna, ha bárhogy velem maradhat. Szerettem volna megmenteni őt.

Nyilván nem őrizhetünk meg mindent, mert akkor összenyom a múltunk, és életünk törött tárgyak bazára lesz, csupa elrontott kísérlet, elhibázott mozdulat, szerencsétlen zuhanás gyűjtőhelye. De van, amivel dolgom van, amitől nem akarok megválni. Ha a saját rendezetlenségem miatt esik le a földre, töröm apró darabokra, magamon is javítok egy picit azzal, ha jóváteszem a hibámat. Persze, sokszor nehéz megkülönböztetni a kacatot attól, ami méltó arra, hogy megmaradhasson.

Van egy réges-régi technika, úgy hívják: aranyjavítás. A széttört, cserepeire hullott tárgyat óvatosan összeragasztják, és a ragasztások nyomát nem eltakarják, hanem aranyszínű festékkel átkenik. Nem eltakarják a rosszat, a törést, hanem a tárgytörténetek részeként kezelik. Ez a gondolatiság nagyon tetszik nekem. Mert minden történet egyedi, és abban része van bizony a törésnek is. Ettől kaphat a tárgy új, második életet. Nem pazarlom el, viszont a legmélyebben elfogadom a változást.

Tudom, ez szembemegy a „cseréld le, dobd ki, vegyél újat” parancsával, de ez cseppet sem érdekel. Arra tanít inkább, hogy a sebeinket nem eltakarni, elszégyellni kell, hanem beépíteni az új történetünkbe. Ahogy tudjuk, amilyen eszközünk van, azzal. Amikor az író ember verssé, novellává formálja a sebeit, tulajdonképpen ugyanezt az aranyjavítást alkalmazza. A sebekből-darabkákból új alkotás születik, és ez a második látás alapvetően több, gazdagabb lehet töredékességében is, mint az első. Nem rejtem el a törésvonalakat, a ragasztások nyomát, hanem egy képzeletbeli aranyecsettel hangsúlyozom azokat, és ezek a sebek szépen csillognak majd a fényben, ha olyan szögben éri őket a napsugár. Azt hiszem, ezt próbálom tenni az írásaimban és a mindennapjaimban is.

A bögrémben most madártollakat gyűjtök, egy-egy kirándulás emlékeit. Nem töltök bele forró teát, kávét, mert azt talán nem bírná el, a fülénél sem emelem meg, biztos, ami biztos, de helye van a polcomon, az életemben. Közünk maradt egymáshoz.

Mirtse Zsuzsa