Néhány héttel ezelőtt ugyanezen a fórumon (egy online folyóiratban nem írhatom, hogy „ugyanezen a hasábon”) az irodalom és a gasztronómia kapcsolatáról eszmélődtem, mások mellett Krúdy Gyulát is emlegetve. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy Lengyelországban rendszeresen megjelennek apácák által összeállított szakácskönyvek – jellemzően olyan szerzetesek tollából, akik a kolostoruk konyháján dolgoznak. Amikor az ezredfordulón Krakkóban éltem, engedtem a csábításnak, és megvásároltam néhány apácás receptgyűjteményt. Most, nosztalgikus hangulatba kerülve, levettem polcomról e könyveket, és lapozgatom őket.

Kezdetnek lássunk mindjárt egy különlegességet, melynek címe: Anasztázia nővér 103 süteményreceptje, egy krakkói kiadó gondozásában. Szép, színes mű, sok fényképpel, változatos tipográfiával. Borítóján maga Anasztázia nővér, polgári nevén Anastazja Pusztelek látható, az Isteni Szeretet Segítő Nővéreinek rendjéből, ahogy egy habverővel a kezében éppen a tojásfehérjének segít – fölverődni. Az előszót egy jezsuita szerzetes írta, aki előbb mélyrehatóan ismerteti a 15. századi itáliai tésztairányzatokat, majd felvázolja a süteménykészítés lengyelországi történetét. Alighanem ő a jezsuita rend hivatalos tortaügyi referense…

E lapokon Anasztázia nővér megalkotta a sütemények teológiáját. Először is közli a tortakészítés tízparancsolatát: felütés előtt a tojást meleg vízben meg kell mosni és hasonlók. Süteményeit csoportosítja, s minden fejezet elé evangéliumi idézeteket iktat. Legfőképpen pedig valamennyi receptjéhez egy-egy Loyolai Szent Ignác-idézettel szolgál, ilyesfélékkel: „Aki csak egyetlen dolgot rendben elvégez, a lehető legtöbbet végzi.”

Ölembe ejtem a könyvet, elmerengek. Magam előtt látom Anasztázia nővért – egy kolostor konyhájában üldögél, mellette vidáman duruzsol a sütő, fátyla szélén egy morzsányi vajkrém csillog, előbukó hajtincse liszttől és porcukortól ősz, előtte jegyzettömb, és öreges, kissé reszkető betűkkel írja: harmincöt deka liszt, négy tojás…, én vagyok az út, az igazság és az élet…, előmelegített sütőbe tesszük…, imádkozz és dolgozz…, margarinnal még finomabb… Anasztázia zsámolyra készített zsolozsmáskönyve fahéj- és szegfűszeg- és ánizsillatú. Mindezt bajosan titulálhatom boszorkánykonyhának…

A betűk és a művek sóhajtozó szerelmeseként túlnyomórészt könyvekről szoktam fantáziálni. Így hát természetes, hogy megpróbáltam kitalálni Anasztázia nővér könyvének magyar változatát. Például egy ismert női politikusunk közreadhatná legkedvesebb hús- és halételeinek receptjét. A felvezető tanulmányt egy hírhedt pártelnök írná, a következő címmel: Mártások és becsináltak Pázmány Pétertől napjainkig. Vagy lehetne vegetáriánus gyűjtemény is, sok-sok zöldséggel.

Egyébként Anasztázia nem magányos tünemény, nem csak egy nővér van talpon a lengyel vidéken: házi könyvtáram egy másik darabja Leonilla nővér salátareceptjeinek gyűjteménye. A borítón a hetven év körüli, kedélyesen teltkarcsú szerző, éppen a rendház konyhájában vitézkedik: egy hatalmas kígyóuborka baját látja el. Keze ügyében mindenfelé paradicsomok, zöldpaprikák, nemkülönben egy akkora sütőtök, hogy a fele sem fér el a fotón. Szép, színes könyv, változatos tipográfia, a saláták teológiája, Leonilla fátyla szélén egy vajmorzsa, öreges kézírás és így tovább.

No de még ilyet, e kötet végén egy kiadói reklám is helyet kapott, és mit hírel? Lucilla nővér süteményreceptjeit, a borítón pedig magát a szerzőt. Satöbbi, satöbbi.

Minden viccelődést félretéve: nem lenne üdvös nekünk is megszentelnünk a főzést, az élet mindennapos cselekedeteit? A Biblia elénk adja a lényeges, végső dolgokról szóló tanítást, sokat is filozofálunk róla – ám hajlamosak vagyunk átsiklani mindazon, ami közben (mellékesen, kényszerűen) napjaink döntő részét kitölti.

Zsille Gábor