Anira hetente legalább egyszer rátört a késztetés, hogy dobja el holmijait. Az eldobandó holmik a következő csoportokra oszlottak: Ani szeretne megszabadulni tőlük, mert nincs rájuk szüksége. Mert elkoptak. Mert nem szereti őket. Mert zsúfoltnak érzi a lakást. Praktikusan azokat a tárgyakat tudta volna eldobni, amelyekre nem volt szüksége. De minthogy az utóbbi négy költözés alatt radikálisan redukálta a holmiját, a mostani lakóhelyére figyelemreméltóan minimalista készlettel érkezett már eleve. Az Építési Hatóság emberei a ház szemlézésekor barátságosan megjegyezték:

– Látszik, hogy még nem költözködött be.

Ani pedig egyetértően hallgatott, mert örült a látszatnak, hiszen így nem kellett tartania a büntetéstől, ami azokat sújtja, akik az Építési Hatóság által kibocsátott hatósági igazolással nem rendelkező házakba beköltöznek.

Alig várta, hogy az Építési Hatóság cipőjéről lepergett sarat felsöpörje, és hozzálásson a válogatáshoz. Nála ez nem konmarizás volt, már évek óta imádott megválni a fölösleges dolgaitól, de a Magyarországot is elérő, a zen szemléletben gyökerező Mari Kondo-módszer Aninak is új lendületet adott a ruhásszekrénye tekintetében, ami eddig a leggyengébb pontja volt.

Mert Aninak eddig nem volt ruhásszekrénye.

Saját szobája is csak húsz éves kora után lett, aztán huszonpárévesen jött az első lakáshitel, úgyhogy szekrényre már nem futotta, de legalább szép skandináv papírdobozokra igen. Aztán a néhai férjének volt ugyan három nagy ruhásszekrénye, de azt a férfi ruhái foglalták el, így Ani maradt a papírdobozban. Később az anyósától örökölt egy vitrines komódot, abba eleve papírdobozban lehetett csak bepakolni apróbb ruhákat, mert az ajtók- és fiókok nyitogatásánál faforgács szitált a szekrény tartalmára.

– De mégiscsak szép gesztus volt a Mamától – gondolta Ani –, hogy rám hagyta a családi szekrényt, főképp, hogy a végrendeletében külön kihangsúlyozta, hogy Géza előző feleségeire nem hagy semmit, mert megharagudott rájuk.

Nem mintha Anit a legcsekélyebb mértékben is foglalkoztatta volna az anyósa hangulata, főképp, hogy már duplán néhai volt, de azért az elismeréssel nem fukarkodott. Ettől még nem fértek a ruhák a vitrinbe, így valamelyik költözésekor egy svéd, elemes garázspolcot nevezett ki ruháspolcnak.

Egyszercsak megérkezett a szekrény. Egy barátnője hívta, hogy gyorsan ki kell költöznie a lakásából, és nagyon olcsón odaadja a szekrényt, ha Ani még aznap elszállíttatja. Lehetetlen küldetésnek tűnt, de Béla imádta az ilyen lehetetlen küldetéseket teljesíteni, főképp, ha Ani kérte meg rá. Így aztán, mire Ani munkából este hazaért, a szekrény összeszerelve várta az albérlet verandáján, ahová hárman – mint utólag megtudta – irtózatos káromkodások közepette vonszolták be, méretproblémák miatt.

Az új házat mintha a szekrényre öntötték volna. Olyan minimalista volt a bútor, hogy fogantyúk sem voltak az ajtókon, így jól passzolt a japán ágyhoz, azaz a matrachoz a földön, és Ani reggeli belassultságához – mivel az ajtókat csak többszöri próbálkozás után lehetett kinyitni úgy, hogy az ember körme ne törjön le. A hálószobában a szekrényen és az ágyon kívül semmi nem volt, csak a tiszta zen. Az összeolvadás illet is ide, még ha sokan, akik Ani hálószobájába vágytak, megelégedtek volna a valóság alacsonyabb szintjeivel való összeolvadással is.

Már csak a zen takarítás hiányzott. Ani minimalizmusban is maximalista volt, de realista is. A radikális minimalizmus vagy a szerzetesi életmód, vagy a legnagyobb luxus. De minthogy a szerzeteseket manapság a koldusokkal teszik egy sorba, ráadásul Közép-Európában az éghajlat sem kedvez a vándorlásnak, ez a lehetőség valószínűtlen maradt. A luxusminimalizmus az, ha az emberen az a ruha van, amit éppen visel, de akkor legyen a zsebében bankkártya is, meg fedezet. Hogy mindent, ami időnként szükséges neki, megvásárolhasson. A luxusminimalizmus a folyamatos, magát újratermelő fogyasztás. Ani ezt nem engedhette meg magának, de környezettudatosság szempontjából sem helyeselte. Maradt a jól bevált középúton, a minimalizmust tisztaságként, hasznosságként és rendezettségként értelmezve. Szobáról-szobára haladt, kiválogatta a dobozokból, amire nem volt szüksége. Amiben bizonytalan volt, azt félretette, hogy majd másnap átnézni. Másnap pedig azt is kidobta.

A ruhásszekrény azért bizonyult nehezebbnek, mert a kiszanált ruhák helyett újakat kellett volna venni, ami fáradságos folyamat volt. Így Ani nem tudta maradéktalanul érvényesíteni Mari Kondo tanácsát: Dobj ki minden ruhát, aminek láttán nem érzel kitörő örömöt! Némiképp segített rajta az a pár éve felszedett szokása, hogy több darabot megvesz egy ruhából, ha az tetszik neki. Így kevesebb időt kell a vásárlással és a reggeli ruhaválasztással eltölteni, hiszen tíz egyforma fekete póló leegyszerűsíti az öltözködést. De még így is teli volt a szekrénye kopott és haszontalan darabokkal.

Egyszer csak elérkezett a végső inspiráció. Ani elhatározta, hogy felszabadítja a ruhásszekrényének egy részét, afféle gyakorlatként, hogy teret teremtsen a saját életében. Fél óra alatt átnézte a szekrényt, kidobta azokat a ruhákat, melyeknek már nem volt értelme az életében, és egy teljesen üres szekrényrészt nyert.

Azóta üres.

Szilágyi-Nagy Ildikó