Anapétolni a stétet
Hosszút mindig a legutolsó padba ültették. S minthogy a szélessége sem volt kimondottan elhanyagolható, ez lett stabil helye éveken át, így aztán nem vette el a kilátást egyik padtársától sem, ami pedig volt neki bőven, hisz – biztos, ami biztos alapon – majd minden osztályt megismételt. Mintha iskolája és ő megkülönböztetett vonzalommal, kölcsönösen ragaszkodtak volna egymáshoz. Hosszú hosszú éveken át tatarozást igénylő személyiségtudattal hallgatta az órákat beszólások nélkül, csendben visszahúzódva, a ráció vibrációit nélkülözve, mások szereplése iránti határtalan előzékenységgel, és mindig a legutolsó padból. Vele szemközt, a krétaportól maszatos fekete tábla mellett jól ki lehetett látni az ívelt ablakon, egyenest a domboldali temető szélső kanyarulatára, ahol a süppedő halmok közt volt még bőven szabad hely, így aztán Hosszúnak volt alkalma eltöprengeni a különféle tudományok fejekbe való bepréselésének hosszútávú, mélyen tárolható értelméről. Jelenlétével nem zavart ő senkit. Gondolataival sem. Nem tett különbséget Diogenész hordója és Dzsingisz kán hordája között. Mondhatni: úgy volt ott, mintha ott sem lett volna. Mintha benne ürült volna ki igazán a semmi. Aztán a csengő hangjára ő is jött-ment a többiekkel, ám mi tagadás, azért leginkább menni szeretett. Növésre erősen kilógott társai közül; tornaórán úgy pózolt a sorszélen, mint mondat végére cövekelt felkiáltójel. A helyben topogó, vagy visszakanyarodó iskolai évek alatt gyors és hatékony testi növekedése hozhatta magával, hogy hadarni viszont kiválóan tudott – tán a tartalom koncentráltságát érezte benne –, így egészen meglepő teljesítményekre lett képes. Mondták, tán még kutyául is ért, és olykor eget ugat. Igen, mintha egyke észjárásával mindenkit lekörözött volna. Hosszú a hosszú mondatokkal is hamar végzett, szavait szeppent csend követte, a következő kijelentése akár várathatott is magára, soha nem siette el, mivel hosszú idő egy esztendő, különösen Hosszúnak hosszú. Az viszont tény, hogy nem minden mondata volt igazán szellemképes, de sebaj, a tartalom nagyjából csak célba ért, esetenként még oda is, ahova éppen szánta. Egy-egy pimasz grimasz elkísérte nyilatkozatait, amit nem volt túl könnyű megjegyezni, na de mit is tudhatja az ember, van-e ilyesminek egyáltalán értelme, vagy tudná bármikor is még hasznát venni az élete során.
A latintanár nem a tekintély megtestesülésének mintadarabja volt; hiába idéztetett meg Vergilius, a thermopülai- vagy marathóni csata, netán Spárta és Athén kutya-macska viszonya, a klasszikus műveltség iránti reminiszcenciák perceiben is rendszerint oldott volt a jelenléti hangulat. Aztán eljött a számadás ideje is. Amikor Hosszút felszólították. Innen viszont már nem volt kiút, sem egérút. Felelni kellett. Ragozni nyelvtanból: aquila magna. De a nagy sas nem tartozhatott Hosszú kedvenc szárnyasai közé, mert ő bizony a grammatikai skandálást mellőzte, inkább úgy döntött, hogy egy rögtönzött nyelvi feladvány sejtelmes mondatával kivágja magát az adott helyzet drámai szorításából. Mert szerinte a lét gyomorsava minden élethordalékot, ha kell, megemészt. Eszerint majd ezt is. Felállt, maga elé bambult, és szívlágyító hangon közölte:
– Tanár úr, kérem, mára nem tudtam készülni, mert tegnap késő estig anapétoltuk a stétet, másműtételtük és sléztük, majd natrafices oldattal bekentük az egészet… – Aztán csend következett. Hosszú csend. A latintanár kezében megállt a könyv, a lapok maguktól peregtek tovább, s ámbár hozzászokott, hogy a fiúnál nem minden kifejezés érthető – meg aztán feltehetőleg a kíváncsiság is piszkálta –, így bizonytalanságát sem palástolva, megszólalt:
– Hogy mondtad fiam? Ismételd csak meg, nem értettem pontosan… – Mire Hosszú:
– Tegnap késő estig anapétoltuk a stétet, másműtételtük és sléztük, majd natrafices oldattal bekentük az egészet.
Úgy tűnt, a latintanár, mint született filosz, meglepődésében kissé elidőzött a filológia szerte áradó kultúrájának egy újabb ismeretlen állomásán, s noha továbbra sem kapiskálta mit fed a homályos tartalom, a hangsúlyból inkább valami rosszra gondolt; igaz, nem akarta értetlenségéért önmagát sem szégyenbe hozni, ezért gyorsan próbált túllépni a feszült helyzeten: lezárta a rövidre sikerült nyelvészeti dialógust, efféle szavakkal:
– Igen, igen, most már értem, fiam, hát őszintén sajnállak, de remélem, a jövő órára a leckét bepótolod…
Hosszú rövid fejbiccentéssel jelezte, hogy részéről akkor máris kiegyeztek. Leült megszokott helyére, a legutolsó padba.
Utána talán azon töprenghetett, hogy nem is olyan értelmetlen tevékenység, szándék vagy gondolat anapétolni a stétet, főként, ha mód nyílik rá, hogy azt még másműtételni is lehet; ám ha valamilyen váratlan okból a natrafices oldattal történő bekenés netán elmaradna, nahát, istenem, semmi tragédia, az majd pótolható egy későbbi alkalommal… De ha a sohanemvolt sohasemmi már kellőképpen elfogadott lesz a társadalomban és egyre jobban hódít, igazán kár lenne veszni hagyni, kiebrudalni a küzdelmes mindennapok gyakorlatából, mert, ugyebár, ha valaki alkot, mindegy, hogy mit, de valami meghökkentőt, bizarrt, különöset, magával ragadót és végre igazán értelmeset –, akkor az legalább legyen tényleg valódi unikum, korokon átívelő, szorongatott szituációk kilátástalan helyzeteinek mentőöve, mint örökérvényű és időtálló megoldás. Már csak ezért is célszerű anapétolni a stétet.
Árkossy István