Amit még senki nem csinált, azt kellene megtenni – először csak titokban kipróbálni, s ha már kifogástalanul sikerül, megmutatni mindenkinek. Eleinte senki nem hinné el, azt mondanák, ez is csak a mesterséges intelligencia műve, akik pedig nem ismerik ezt a szót, az ufókra hivatkoznának. Hogy a zöld kis emberek, akiket 1980-ban látott a szomszédasszony, elvittek és betettek valami csipet az agyamba, azért állítom, hogy megcsináltam azt, amit eddig senki nem csinált. A baráti társaságunkban lévő pszichiáter időpontot adna – vagy receptet írna, ha éppen nem ér rá megvizsgálni, mert be van fizetve a Bali utazása.

Amit még senki nem csinált, azt kellene megtenni. Szelfizhetnék a halállal. De honnan ismerném fel, hogy ő az? Mondjuk az elég erős jel lenne, ha megcsillanna a vaku fénye a kaszáján. De ehhez a fekete hosszú köpeny és a csuklya is kellene, mert anélkül lehet, hogy csak egy hétköznapi kaszáló embert találtam meg, akivel egyáltalán nem akarok szelfizni, hiszen megmondtam, csak olyan dolgokat akarok csinálni, amiket más még nem tett. S ha tényleg összefutnék a halállal, szépen köszönnék neki, persze kezdetben nem merném letegezni, hiszen korábban sosem mutattak be minket egymásnak, nem beszélve arról, hogy jóval idősebb, mint én valaha is leszek. Kezet nyújtanék, bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy nincs is keze. Vagy csak egy keze van, hiszen valamiben mégiscsak fogja a kaszáját, s azt biztosan nem teszi le csak azért, hogy kezet fogjon velem. Mindegy, a lényeg, hogy megkérdezném tőle, csinálhatok-e közös szelfit, hogy aztán kitegyem az instára vagy a TikTok-ra, bár utóbbira inkább videót szokás készíteni. Az is lehet, hogy még abba is belemenne, hiszen a reklám mindenkinek jól jön, még ha tagadja is. Ha ez összejönne, én lennék a lány, aki először szelfizett a halállal, és ezt be is bizonyította. Mert, gondolom, olyan ember ma is létezik a világon, ahol 8 milliárd 73 millió 859 ezer 407 ember él, aki legalább egyszer azt állította magáról, hogy szelfizett a halállal, de nem tudta bebizonyítani. Ezt elsősorban egy kínai fiatalról tudom elképzelni, hiszen ők szinte mindent képesek megoldani és elég sokan is vannak, jóval többen, mint mi, magyarok. Ha szelfizhetnék a halállal, a végén elköszönnék tőle, és azt mondanám neki, maradjunk abban, hogy ez volt az első és utolsó találkozásunk. Ő pedig vigyorogva azt mondaná: hát persze.

Amit még senki nem csinált, azt kellene megtenni. Rövidtávú versenyfutáson indulni, elsőként célba érni úgy, hogy megelőztem az egyes számú indulót, az időt. Rajta menő, testhez simuló ruha és ergonomikus futócipő lenne, rajtam tüllszoknya, mert azt szeretem, és egyébként sincs semmiféle sportruhám. Senki nem szurkolna nekem, viszont mindenki az időre fogadna, sok pénzt tennének rá a bukmékereknél. Amikor eldördülne a rajtpisztoly, én kicsit megbotlanék a hosszú szoknyámban, de azonnal korrigálnék, és futnék tovább, mint egy őrült. Közben egy régi dal pörögne az agyamban, aminek az egyik sora nem jutna eszembe. Annyira koncentrálnék a dalra, hogy közben észre sem venném, hogy megelőztem az egyes számú versenyzőt, az időt. A tévénézők azt hinnék, hogy ez trükkfelvétel, azok pedig, akik nem rám fogadtak, azon törnék a fejüket, hogyan gáncsolhatnának el a célvonal előtt. Én erről közben semmit nem tudnék, mert még mindig a fejemben futó régi sláger elveszett sorát kutatnám az emlékeim között. Amikor azt mondanák, álljak fel a dobogó legfelső fokára és gratuláljak a második helyen célba ért versenyzőnek, az időnek, én rettentően meglepődnék. Rögtön azután felhívnám Jézust, hogy elmeséljem neki, mi történt velem. Igen, ebben a történetben ismerném Jézus privát mobilszámát, mert a gyerekkori jóbarátom volna. Ezen most miért csodálkozol?

Döme Barbara