Manapság – hála a Fennvalónak – már a legritkábban lehet olyasmiről hallani, hogy középiskolás diákokat sanyargatna a magyartanár, hogy találják ki, fejtsék meg, nyilatkozzanak: mire gondolt a költő. Ha mégis efféle rémálmokat idézünk fel, önfeledten mosolyoghatunk Arany állítólagos lapszéljegyzetén („Gondolta a fene!”), vagy Karinthyval fejthetjük meg a talányosan a titkot („Nem mondhatom el senkinek, / elmondom hát mindenkinek”).

A befogadó oldaláról – hacsak nem érdemjegy vagy érettségi a tét – egyszerű a képlet: a vers arról szól, amit neki jelent. Legalábbis én azt szeretném, ha így lenne. A szerzőnek pedig lelke rajta, hogy mi mindent írt össze. Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forogjon, az alkotó pihenjen. Ha úgy döntött, hogy a szövege készen van, akkor már ne nagyon szóljon bele a róla szóló diskurzusba. Eléggé rövid úgyis az az idő, amíg megteheti; bizonyos színházi körökben ezt egészen őszintén meg is fogalmazzák: a halott szerző a jó szerző.

Viszont mindaddig, amíg ez a bizonyos szerző még mindig az élők sorát gazdagítja, könnyen előfordulhat, hogy feltesznek neki kérdéseket. Néha egészen zavarba ejtőeket. Bármikor jöhet egy óvatlan pillanat, amikor baráti társaságban vagy szakmai összejövetelen, egyszer csak valaki odafordul hozzá: És mondd, te miről szoktál írni? Ha a szóban forgó szerző talpraesett, humoros és felkészült, könnyen és frappánsan kivágja magát egy jól hangzó fordulattal. Ezt értékelendő, végigsöpör a társaságon egy heves röhögéstornádó, és a témát már ejtették is, jöhet a következő áldozat. Azonban, ha az előző áldozat nincs a helyzet magaslatán, netán komolyan veszi a kérdést, akkor lehet, hogy megpróbál valamiféle választ adni, jócskán egyszerűsítve azt, amit mondani lehetne a témáról, esetleg elkezd dadogni, vagy egyenesen megszégyenül. Mert talán ez a legnehezebb, legfogósabb kérdés, amit egy szerzőnek fel lehet tenni.

Szálinger Balázs fiatal íróknak szánt tárcasorozatában ír igen szépen, megfoghatóan a témáról: „Nem nevezheted versnek azt, ha leírod a nettó érzéseidet, gondolataidat, itt-ott sejtetsz valami nagyobbat, hogy mélynek és elhallgatósnak tűnjön, majd címet adsz neki.” Milyen egyértelműnek tűnő megállapítás – mégis, milyen keveseknek sikerül kikerülni ezt a csapdát. Majd később, még tömörebben így folytatja: „Ha megműveled őket, akkor válnak művé, és amit csinálsz, akkor lesz művészet.” Ez utóbbi mozzanatot nagyon könnyű megúszni, kimondottan kézenfekvő kihagyni – igaz, hogy rámegy a szöveg értéke.

Na de még mindig kérdés, hogy mik az építőelemek? A téma gyakorlatilag bármi lehet, a legelkoptatottabb, mégis legfelkapottabb szerelem, istenkeresés, gyász, szülőföld, emlékezés, akármi. Az összetett befogadásélményhez talán mégsem annyira a miről, sokkal inkább a hogyan visz. A „nettó gondolat” azért képtelen hatást kiváltani, mert túlságosan is ismerős ahhoz, hogy meg tudjon szólítani, hogy kiemeljen a komfortzónából, hogy egyáltalán felhívhassa magára a figyelmet. A legjobb művek úgy szólnak valamiről, hogy közben képesek rárímelni egy általánosabb mintázatra, és azt felismertetni az olvasóval. És ilyenképpen szinte fölösleges is témák szerint beszélni a versekről.

Fölösleges, de nemcsak az. Talán azért is ez a hosszas magyarázkodás, mert tulajdonképpen nagyon is nehéz. Mert érvényesen írni egy adott tárgyban akkor lehet, ha a tárgyon kívüli tapasztalatokat is sikerül valamilyen módon belesűríteni a műbe. Ott ül a szerző a fehér lap felett, az üres monitor előtt, és elkezd sepregetni. Ha elég tehetséges, talán a megfelelő helyekről sepregeti össze a mozaikkockákat, s ha szerencsénk van, rutinosan mozog a kezében a söprű. Ha leleményes, jó passzban van, és mi is kíváncsiak vagyunk a mondandójára, lehet, hogy összeáll a kép, lehet, hogy létrejön az összhangzás. Az ilyesmit aztán nem is könnyen felejti el az ember. És van egy másik titkos összetevő is, azt hiszem: ha a szerző kendőzetlenül mer, tud hozzáférni a tartalékaihoz, akár a szinte elérhetetlen mélységekig is alászállva. Arról írni, amiről nehéz. Amibe majdnem belehal az ember.

Farkas Wellmann Éva