Mezey Katalinnal Zsille Gábor beszélgetett

Zsille Gábor: Évtizedek óta szervezője vagy a tavaszi szünetben megrendezett Kárpát-medencei középiskolás irodalmi pályázatnak és irodalmi tábornak. Miként született ez a fontos hagyomány?

Mezey Katalin: A középiskolásoknak szóló pályázatot 1971-ben hirdették meg először, a sárvári Tinódi Gimnázium igazgatója, dr. Medvigy Antal kezdeményezésére. Később az Országos Diáknapok rendezvénye lett. A tágabban vett előzményekhez sorolhatjuk azt is, hogy Sárvár az 1500-as évek óta kulturális szerepéről is nevezetes: a város úrnője volt Kanizsai Orsolya, akit az első magyar nőírók egyikeként emlegetünk. 1534-ben a művelt humanista, Nádasdy Tamás nádor felesége lett, Sárvár pedig a török hódítástól szenvedő ország egyik kulturális központjává vált. Nádasdy 1534-ben iskolát, 1537-ben nyomdát alapított, mindkettő vezetője Sylvester János tudós nyelvész, műfordító volt, aki ott nyomtatta ki 1541-ben az általa lefordított első magyar Újtestamentumot. Ez volt az első magyar földön nyomtatott magyar nyelvű könyv. De 1545-től gyakran volt Nádasdy vendége a török háborúk neves krónikása, Tinódi Lantos Sebestyén költő is, aki 1556-ban ott is halt meg.

ZsG: Valóban távoliak ezek az irodalmi előzmények…

MK: Igen, de máig éppen úgy elevenek, mint az épségben fennmaradt, gyönyörűen felújított, reneszánsz Nádasdy-vár. Ennek is köszönhető, hogy máig ez a város a házigazdája a már az egész Kárpát-medencére kiterjedő középiskolás pályázat háromnapos táborának. Évtizedek óta részt veszek a zsűri munkájában, és 1989-től, amióta a város és a Tinódi Gimnázium oldalán az Írók Szakszervezete és az Írók Alapítványa rendezi a pályázatot (többnyire a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával), a szervezője is lettem. A több száz pályázó közül az előzsűri választja ki a legjobb ötven fiatalt, akiket meghívunk az irodalmi táborba, ahol hivatásos irodalmárok: írók, költők és szerkesztők beszélik meg velük az alkotásaikat. A nyilvános díjkiosztó gála a helyi közönség előtt zajló, teltházas esemény, ahol minden meghívott színpadra áll, felolvas a munkáiból. Idén tartottuk a negyvenegyedik pályázatot és tábort.

ZsG: Milyennek látod az idei pályázókat? A mostani diákok mennyire ismerik a kortárs magyar szerzőket?

MK: Az utóbbi időben mintha évről évre jobb lenne a pályázatok színvonala. Azt szoktam mondani: a versek színvonalán meglátszik, hogy a diákok tanulják Babitsot, Kosztolányit, Weörest, a legjobb 20. századi magyar szerzők munkáit. A sokat szidott oktatásügyben mintha lennének kedvező változások. Ez is, mint minden, nem annyira a hivatalokon, mint amennyire a szakemberek hozzáállásán múlik.

ZsG: Május 30-án jeles születésnapot ünnepeltél…

MK: Valóban, és nem mindennap történik meg az emberrel, hogy hetvenöt éves lesz. Kicsit aggasztónak tűnik. Nem is kicsit.

ZsG: A számvetés felé billen-e benned a mérleg nyelve, vagy inkább a tervezgetés, a tennivalók felé?

MK: Mindkettő foglalkoztat. Néhány évvel ezelőtt elindult az életműsorozatom kiadása a Magyar Napló Kiadónál. Ennek keretében 2014-ben megjelent az Ismernek téged című elbeszélés- és kisregénykötetem, ezt követte 2015-ben az összegyűjtött verseim könyve Ajánlott énekek címmel, több mint ötszáz oldalon. Majd 2016-ban a Levelek haza című kisregényem harmadik kiadása került ki a nyomdából. Az idei ünnepi könyvhétre pedig megjelenik Élőfilm című regényem új kiadása. Ez az első könyvem, amelybe most, utólag belenyúltam: kicsit feszesebbre, pergőbbre szabtam a történet záró részét. Így hát korábbi munkáimmal is napi kapcsolatban vagyok, de emellett írok verset és prózát is. Sok minden hever félkész állapotban a számítógépemben, azokat is próbálom befejezni. És persze elhever még a dossziékban a számítógép előtti időkből is sok-sok régebbi kézirat, amelyekkel szeretnék még egyszer az életben találkozni. Lehet, csak azért, hogy nyugodtan kidobjam őket – de lehet, azért, hogy könyvként kiadjam a kezemből.

ZsG: A sok feladat mellett jut elég időd versírásra? Szeretnél több verset írni, benned rekednek-e költemények?

MK: Van úgy, hogy nem tudom leírni, ami eszembe jut, mert például éppen alszom, vagy majdnem alszom, és nincs erőm felkelni. Vagy valami más okból. Azok a versek, azok a gondolatok aztán nyilván elvesznek. Persze az is lehet, hogy valamikor később újra előkerülnek a fejemből. A terveim között nem csak írnivalók szerepelnek, de rengeteg olvasnivaló is. Lehet, hogy nem lesz már rájuk időm, ahogy eddig sem volt. Noha szinte mindig, egész nap olvasok. Verset írni kellemesebb, mint prózát, mégis elég sok prózaterv foglalkoztat. Meglátjuk, lesz-e még belőlük valami. Nem fogom fel tragikusan, hogy mit sikerült megírnom és mit nem, mert mindig azt írtam, ami a leginkább kikívánkozott belőlem, vagy azt, amire a legerősebb ösztönzést kaptam. Így rengeteg cikket, esszét, kritikát írtam, továbbá rengeteg elemzést, felszólalást, feljegyzést, összefoglalást, javaslatot. Ez utóbbiak legtöbbje a „falra hányt borsó” műfajába tartozik – valószínűleg nem lett volna baj, ha kimaradnak az életemből, mert sok időmet elvették. Mint például most ezeknek az interjúkérdéseknek a megválaszolása… Azt hiszem, abba is hagyom. Szeretettel. Mert azért örülök, hogy kaptam kérdéseket, és érdekel valakit, hogy mi van velem.