Első találkozásunk az irodalommal mindig versformában történik. Gondoljunk csak a mondókákra, gyermekjátékokra, kiszámolósokra. Később, az iskola padjait koptatva újra a vers az, amivel először találkozunk. A fogékony, mindenre kíváncsi gyermektudat szivacsként gyűjti magába a ritmusos, végükön összecsengő sorokat. Sokan nem emlékszünk a közelmúlt eseményeire, nevekre, arcokra, de a kisgyermekként tanult versikéket fel tudjuk idézni, át tudjuk adni gyermekeinknek, unokáinknak. Tinédzser korban, mikor még nem felnőtt az ember, de már nem is gyermek, automatikusan átkapcsol az elme. Meg akarjuk mutatni magunkat, ki szeretnénk válni, kifejezni kavargó érzéseinket, a lelkünkben tátongó ürességet megtölteni valamivel. A tomboló hormonok csillapítására a fiatalok szinte mindenhez hozzáfognak, kipróbálják a sportot, az éneklést, a színjátszást, a táncot, s ki tudja még mi mindent. És kipróbálnak még valamit: az írást. Még azok is, akik nem igazán vonzódnak az irodalomhoz. Az első diákszerelem majdhogynem mindenkit megindít. Az addig tanultak alapján és saját érzelmeikkel fűszerezve egyszer csak írni kezdenek. Aztán a megírt sorokat sokszor büszkén mutatja meg a szerző családtagoknak, magyartanárnak, néha még a vers ihletőjéhez is eljut.

Ám a legtöbben „kigyógyulnak” a verselésből; az ifjú lélek lecsillapodva valami egyszerűbb dolog felé fordul, sokan akkor hagynak fel az írással, amikor megkapják életük első negatív kritikáját, mások akkor, mikor valami új dolog lép a helyére. Végül csakis azokból lehet költő, akik minden nehézség, áldozat, kritika ellenére is folytatják. Lélektani nehézséget jelent többek között az is, hogy manapság már nem olyan nagy dolog, mint korábban, ha valakinek könyve jelenik meg, hiszen semmi más nem kell hozzá, csak pénz. A könyvpiac tele van magánkiadásokban publikált, változó minőségű kiadványokkal…

Talán ez lehet az egyik oka annak, hogy sok alkotó életében eljön a pillanat, amikor ki akarja próbálni magát más műfajban is. A költő prózát ír, a prózaíró verselésbe kezd. Miből fakadhat ez a furcsa változás? Egyáltalán furcsa-e, változás-e? Olyan ez, mint egy új tinédzser kor megélése, új lendület, kíváncsiság, az üresség kitöltése? Az író a ritmus dübörgésére vágyik, a költőnek kevés a vers nyújtotta szabadság, vagy csupán meg szeretné mutatni, hogy tud ő mást is. – Ki tudja, mi rejlik a lélek mélyén? Egy dolog biztos: amikor verset ír az ember, mindig más volna jó.

Lőrincz P. Gabriella