Az alpinista csoport kedvenc filmje az Egy erkölcsös éjszaka volt. A tagok bálványozták Makk Károlyt, a rendezőt, s idézték Hunyady Sándor A vöröslámpás ház novellájának passzusait.

Nyilván oka volt a rajongásnak. Különös életet éltek a hegyek között, nem is élhettek volna mást, rendszerint apró turistaházba zsúfolódtak be éjszakára, a lányok megszokták, hogy a fiúk előtt kell vetkeződni, mosakodni, s kutyakalangyába feküdve foglalták el a szűk fekvőhelyeket. Megtörtént, hogy alvás közben eltévedt egy-egy kéz, láb, fej, nem ott volt ébredéskor, ahol annak lennie kellett volna.

Hát emiatt kedvelték olyan nagyon Makk Károly filmjét. Valahol mélyen, abban a szférában, amelyet a lélektanászok tudatalattinak neveznek, igazolást nyertek. Szó szerint értelmezték az erkölcsös éjszakát. Volt egy hóhatár. Egy fagyhatár. Senki nem léphetett túl azon. Szektás bigottsággal vigyáztak a morális tisztaságukra, az erkölcs mindenekelőtt, mondták, és senki nem szegte meg a törvényt.

Egy alpinista nem lehet immorális!

A fiúk úgy viszonyultak a lányokhoz, ahogy a balett táncosok vagy a trapézművészek a cirkuszban. Az természetes volt, hogy sziklára kapaszkodva, vagy párosával a kötélen lógva belemarkoltak a lányok farába, máskor úgy szorították magukhoz őket, ha azt kívánta a vészhelyzet, hogy laposra nyomták a melleket, de ez a testiség merőben más volt, mint az ágyjelenetek fülledt erotikája. Emóciók, érzelmek nélküli. Száműzték a hormonokat.

Spontánul, a megfeszült köteleken himbálózva, élet-halál pillanatokban vált bandavezérré Zsiga. Balogh Zsigmond. Nem egy társának mentette meg az életét. Ő tudta, hogy kell a kötélhágcsót vagy erős zsinórt, karvalycsőrű kampóhoz kötve, átdobni a szakadékon, s ezáltal kimenteni a lecsúszott, de egy párkányon fennakadt társukat.

A lányok jelenléte tette izgalmassá ezt a nem mindennapi sportot. Más sportágakban különválnak a nők s a férfiak, de itt nem ismerték ezt az – anatómiai adottságokat figyelembe vevő – szabályt.

– Az alpinistának nincs neme – mondták.

Egy házasság mégis köttetett házon belül. Zsiga, a vezér elvette feleségül a Kunságból származó, csapott szemű, apró termetű, de kötélizomzatú lányt, Borcsát. Teljes polgári nevén: Becze Borbálát.

Talán együtt vénültek volna meg, ha nincs olyan hagyománya a turistacsoportnak, hogy új tagokat vesznek föl. Nem akarták túl nagyra duzzasztani a csapatot, de – mondogatták –, jól fog jönni egy kicsi vérátömlesztés. Egy új arc mindig üdítő, elhessenti az ember ősi ellenségét, a megszokást.

A Magas-Tátrában bóklásztak, amikor felvidéki egyetemisták akadtak az útjukba. Amatőrök voltak, felszerelésük gyatra, istenkísértés volt így nekivágni a sziklafalaknak.

Az is különös volt, hogy ezt a kis csoportot egy lány vezette, fiatal sporttanárnő Rozsnyóról. Tímeának hívták, magas volt, szőke, minden porcikájában feminin tünemény, s ő azzal ellensúlyozta ezt, hogy rövidre, majdhogynem kopaszra nyírta a haját, így hihetetlenül vékony nyaka még szembetűnőbb lett.

– Könnyebb így hegyet mászni – mondta –, nem izzadok, s ami a fő, nem gabalyodom bele a fonatba, ha kúszni, illetve ereszkedni kell a kötélen.

Férfiasnak akart látszani!

Valahogy így születtek meg a mitológiákban a bűnbeesés történetei. Nőalakok vonulnak az imaginárius térben (köznapi nyelven a tudatunkban), s mivel a pátriárkák korában keletkeztek, hozzájuk tapadt a bűn fogalma.

Éva. Mária Magdolna. Szép Heléna. Médea.

Fatális tévedés. Bűnt egy személy nem tud elkövetni.

Először csak rövid sétautakra vált külön Zsiga és Tímea. Beszélgettek. De megtörtént, hogy hosszabb időre is eltűntek valamelyik hegyhasadékban.

A csoport összeszorított fogakkal tűrte. Morgolódtak. A kapitány szegi meg a törvényt. Próbálták elterelni Borcsa figyelmét.

Hegyvidékek réme, kísértete a kőlavina. És itt, most az alpinista csoport lába alatt kőlavina indult meg. Ezt érezte, tudta mindenki.

Fényes, őszi nap volt. A sugarak ilyenkor, szeptember végén, október elején ferdén esnek a fehér sziklákra, hosszabbak az árnyékok, megjelenik álruhájában a megfoghatatlan, a kiszámíthatatlan kísértet, a rejtély. A bizonytalanság. A félelem-dér.

Egy kőszál megmászására készülődtek.

Borcsa indult neki elsőnek. A kötél ki volt feszítve. Erélyesen, durván lökődte félre társait.

Szakszerűen, ahogy azt az alpinista szabályok előírják, kúszott fölfelé, karjain pattogtak az izmok, lábait nekifeszítette a falnak, azon lépkedett.

Az aljból lélegzetvisszafojtva figyelték. Semmilyen szabálytalanságot nem vettek észre. De mielőtt elérte volna a csúcsot, úgy hullott alá, mint egy lelőtt madár.

Ronccsá robbant szét a teste a szakadék alján.

Soha nem tudták meg, véletlen baleset történt, vagy öngyilkos lett. Mindenki mást látott, mindenki másképp magyarázott:

– Elengedte a kötelet. – Megcsúszott. – Kifáradt. – Leeset a vérnyomása. – Elveszítette az eszméletét. – Kicsatolta a biztonsági övet. – Öngyilkos lett.

Alpinista temetést rendeztek néhány hét múlva.

Gyopár színű urnát hoztak, azt ásták el azon a kis lapályon, amelyről Borcsa elindult a halálba.

Csak a következő év tavaszán állt össze ismét a csoport. Akkor a Keleti-Kárpátok szelídebb vidékét járták.

Zsiga suta bal kezével félszegen intett:

– Bemutatom a feleségem – mondta.

Tímea, a kőszobor, némán állt mellette.

Hegedűs Imre János