Hétfő este van, kellene valami jutalomfalat a hét első napjának végére. Jó napot zártam, nem panaszkodom, amúgy sem szeretek panaszkodni, ha van miért, akkor sem, de nincs is. Igaz, egyesek szerint folyamatosan ezt teszem, és semmi nem elég jó nekem. Ah! Ha ők a barátaim, milyenek lehetnek az ellenségeim?

Szóval meg kellene ezt a napot koronázni valamivel. A Római-part nincs messze, éppen jó lesz. Nyilván sokan mások is ezt gondolják ugyanebben a pillanatban a környékről.

Nincs elviselhetetlen tömeg, de nem is kihalt a partszakasz. A helyzet változatlan: a legtöbb helyen hekk édesvízi hal helyett, burgerek, sült krumpli minden mennyiségben, vaskos, szívós lángos reszelt tömbsajttal, óriáspalacsinta, általában igen rossz borok. Kevés és olcsó alapanyagból sok hasznot húzni.

Sikerült olyan asztalt találni, amelyik közvetlenül a víz mellett van. Amelyek a zsibvásárrészen állnak, nem érdekelnek. Szerencsémre megszerzem az áhított asztalt, a pohár nyári bort, azzal a kezemben ülök ki bámulni a vizet.

A víz mellett valahogy mindig máshogy telik az idő. Az alkonyi Duna fodrozódását nézegetve nem sajnálom a múló perceket, nem is érzékelem, hogy múlnak, a mélyben van valami állandóság ebben a változásban. Ugyanaz a Duna, part, és mégis más, most is folyamatosan változik. Mert változnak a fények, a hőmérséklet, a levegő illata is más, ahogy megy le a Nap, ahogy átveszi az uralmat lassacskán az éjszaka. Egyszerre látom az összes itt töltött napomat, szőnyegként kiterítve az emlékeimet, az emlékekhez kötött akkori érzéseim is egyszerre kavarognak bennem. Kortyolok a borból, a szomszéd asztalnál valamiről beszélgetnek, de csak a nevetéseket jegyzi meg az agyam, a párbeszédeket elhomályosítja, kiszűri.

Jól vagyok itt, jól érzem magam. Nem érzem azt, hogy fú, valami hasznosat kellene csinálnom, nem nézegetem az órámat, ami nincs is persze, mert a telefonom kijelzőjére szoktam pillantani, ha tudni akarom, hogy mennyi idő telt el. Nem akarom tudni. És nem is foglalkoztat, hiszen éppen a leghasznosabbat teszem: szemlélődöm. Ennél jobban nem pihentet semmi sem. Nézem a vizet, a túlpart fáit, a hajót, a tőkés récéket. Az asztal mellett korlát, az választja el az éttermet a mellette lévő partszakasztól. Iszom egy korty bort, játékból ráteszem a poharat a korlátra, a pohár falán keresztül figyelem a túlnani világot. Milyen érdekes, ahogy megtörik a horizont, ahogy az est, a lámpák imbolygó fényei visszatükröződnek az üvegfalon. Elfolyik bennem a világ, nem is tudom, mennyi idő telhet így el. Még egy korty, aztán még egy. Már csak a pohár alján van egy kevés. Újra visszateszem a poharat a korlátra, máshová kerül rajta keresztül a horizont is. Fogyó borom is jelzi a múló időt.

Úgy vagyok emberek között, hogy a lehető legmélyebben magammal lehetek mégis. Nemcsak a percek múlásának ütemét érzem, hanem valami sokkal magasabb rendűt: a ritmust, e földi élet ritmusát is. Mert a nagyobb ismétlődések, a ritmus számomra a fontosabb. Annak a bizonyossága és megnyugtató megélése, hogy az este után az éjszaka jön, majd követi a hajnal, a reggel, ahogy nyár után beköszönt az ősz, a tél, és újra a tavasz.

A víz mellett töltött óráknak más a súlyuk, értékük, aranyfedezetük van. És éppen most van a napnyugta mindent arany fényűre színező időszaka, az „aranyóra”, ezt viszont óra nélkül is látom.

Aranyórának hívják a születést követő első órát is, amikor az újszülöttet először az édesanyja mellére teszik. Egyelőre csupaszon, amikor még minden előtte van.

Hazaindulok, átadom a helyem az éjszakának, hadd szülje meg a hajnalt, s tegye a reggel mellére csupaszon, amikor még előtte van egy újabb nap, egy újabb minden.

Mirtse Zsuzsa