Eljött hát, szenteste van, még ebben a sokat szidalmazott évben is eljött a csoda. Nem tudom, a gyermekeken kívül hányan élik meg ezt az estét csodaként, de abban biztos vagyok, hogy egyre kevesebb felnőtt. Már hetekkel ezelőtt elkezdtek siránkozni, a jajjmitfőzzek, nemleszrend, mitvegyekmégmeg csoportok a közösségi felületeken, de akkor jött az ennél is rosszabb kérdés: Ti mikor díszítitek a fát? És bizony, ahogy minden kérdés miatt, ezért is kitört a háború. Néhány hozzászólás igazi online verekedéssé fajult. Van, aki már advent első vasárnapján díszít, van, aki badarságnak tartja, némelyeknél az angyal hozza szenteste, vannak, akik szenteste délutánján együtt díszítik a családjukkal. És vannak, mert mindig vannak, akik ezt is gyűlölik, akiknek semmi nem jó. Mert unják, bizony, pedig évente csak egyszer van karácsony, de, mint kiderült, ez is sok. Persze, kardozott kommentben, aki úgy vélte, hogy márpedig 24-én kell azt a fát díszíteni, mert mi magyarok vagyunk, bár nem derült ki, hogyan függ össze a kettő, mások szerint pedig azért kell 24-én díszíteni, mert keresztyének vagyunk. Hát, én oda-vissza olvastam a Bibliát, de nem láttam benne erre utaló igét. Mindenesetre tart a harc, és mindenki mondja a maga igazát, ami valós igazság, hiszen ő abban hisz, s így azzá válik. Mintha ez a három nap valami asszonypróbáló verseny volna, pedig senki nem kér senkit, hogy mutassa meg, tiszta-e a mosogató alatti szekrényke minden zegzuga, sőt, már a kántálás sem divat, sem a betlehemes játék, amiért vendégeket kellene fogadni, és mégis. Belekeserednek nők ezrei abba, aminek valójában ünnepnek kellene lennie. Abba, aminek a lélekről kellene szólnia, beleerőltetünk mindenféle dolgot, ami alatt a test összeroskad. Előre elkészülnek a kalácsok, a linzerek, a mézesek, és rántotthús-szagú hajjal ugrunk majd az utolsó pillanatban a zuhany alá, de oda is csak rövid időre, mert mindenkinek meg kell fürdeni, s aztán jöhet az ajándék, meg a mennybőlazangyal is. Ha pedig vendég jön, az annál is rosszabb, ha marad, az még inkább, mert bizony, a legkedvesebbekből is sok az, ami három napig tart. És vannak, akik szó szerint elmenekülnek a karácsony elől. Nem akarnak az otthonukban lenni, bár most kicsit nehezebb az utazás, de ha menekülni kell, hát megteszik. Futnak a család elől, a magány elől, a házimunka elől, és ki tudja, még mi űzi őket, sokakat a megfelelni akarás, egy letűnt elvárás emléke. Hoztuk ezeket a dolgokat, ezt láttuk, így kell csinálni, nincs menekvés, mert, aki nem így csinálja, az nem jó asszony, anya, magyar, keresztény s akármi.

Gyermekkoromban is láttam ezt az idegeskedést, a családi karácsony pedig nekem, a legkisebbnek, maga volt a tragédia, sosem értettem, miért történnek ezek a dolgok, bár akkor nem az interneten folyt a harc. Nem értettem az ajándékot, azt sem, hogy ez a kisbaba az a kereszten haldokló Megváltó. Mi köze mindehhez a karácsonyfának? Aztán eldöntöttem: én megszakítom ezt a fonalat. A porcica, ami elbújt, bizony ott marad, és nem omlok össze, ha valami nem sikerül, s ami nincs, az nincs. De van család és nyugalom, ünnep. S a legfontosabb, hogy a születésnapon ott van az Ünnepelt. Áldott karácsonyt kívánok!

Lőrincz P. Gabriella