ajánlom a HSKFT-nek

Végre itthon! – gondolja a kamasz, amikor kilép a liftből, majd megnyomja a csengőt. Ajtót nyitó szülei szemében szürke felhők úsznak. Köszön, belép a lakásba, leteszi a hátizsákját meg a kézben cipelt két szatyrot.

– Hol voltál? – kérdezik tőle.

– Hogyhogy hol voltam?

– Hol voltál és kikkel?

*

Enyhén ötven fölött határozottan kijelenthetem, hogy ma már több olyan személy van a környezetemben, aki nem tudja elképzelni a világot mobiltelefon és internet nélkül, mint amennyien ismerik a „régi”, instant kommunikáció nélküli világot. Pedig érdekes helyzetek voltak akkoriban – most a ’80-as évek, sőt a ’90-es évek elejének Romániájáról, így értelemszerűen Erdélyéről beszélek.

Ilyen furcsaság volt az ikertelefon: egy vezetéken két előfizető osztozott, ami némely esetben komoly konfliktusok forrása is lehetett, ugyanis mialatt az ikerállomás telefonált, a másik fél nem kapott szabad vonalat, azaz nem tudott sem hívást indítani, sem pedig fogadni – viszont bele tudott szólni a beszélgetésbe, nem utolsó sorban pedig le tudta hallgatni azt. Városközi beszélgetés létrehozásához sokszor kellett próbálkozni, de az legalább külső beavatkozás nélkül működött (általában). Nemzetközi híváshoz pedig a telefonközponttól kellett vonalat kérni – emlékszem, hogy budapesti barátaimmal a ’90-es évek derekán úgy tudtam megszervezni egy közös túrázást, hogy valamelyiküknek küldtem hétfőn egy táviratot: „peenteken du oet oora koeruel prooballak hiivni”. Aztán vagy oesszejoett, vagy nem. Erre hogyan reagálnának a mai tinédzserek… Őszintén remélem, hogy ezzel sosem kell szembesülniük.

*

– Hogyhogy hol voltam? – kérdeztem vissza. – Osztálykiránduláson, Dornavátrán! – közöltem, és nem értettem, miért kérdeznek tőlem ekkora hülyeséget a szüleim. Hiszen ők engedtek el, nagyjából ők is állták a költségeit, az osztályfőnök igazolta és visszaigazolta.

– Nem, nem ott voltál. Mondd meg igaz lelkedre, hogy hol voltál!

*

Tizedikesek voltunk, és a kilencedikesekkel együtt kirándultunk (rándultunk ki, mondanánk Sóvidéken) a síparadicsomba (a tél már rég elmúlt, de így is sokat mókáztunk), remekül éreztük magunk. Dornavátra (Vatra Dornei) fontos turisztikai központ (volt már akkor is), a város körül elhelyezkedő vadregényes havasoknak köszönhetően. Ugyanakkor fontos (volt már akkor) az élelmiszeripara, különösen a tejtermékek előállításában volt országos hírű. A boltok polcain különféle sajtok, túrók és egyéb termékek kínálták magukat, és ezeket csak úgy, kajajegy felmutatása nélkül, szabadon meg lehetett vásárolni. Olyan időben, amikor már országszerte lerágott csontnak számított az az infó, hogy a hentesnél csak lerágott csontot lehet kapni (elnézést a tautológiáért, is).

*

Miután az első sokkon túltettem magam, kezdtem felfogni, hogy a szüleim valamiért azt gondolják, hogy osztálykirándulás ürügyén valahova elcsavarogtam. Innen szép nyerni, mondtam volna, ha ismerem akkoriban e kifejezést. Fogtam a szatyrot, amelyben a kincseket vittem haza, és sorban kitettem a konyhaasztalra: juhtúrót kilós kiszerelésben, ömlesztett sajtot ugyanekkorában, pár doboz háromszögű sajtot, s már a csuda emlékszik, hogy mi mást. De: vajat is, két csomaggal, bár szépen megolvadtak utazás közben.

*

Még aznap este kezembe adták szüleim a gyanúkeltő dokumentumot. Tréfás kedvű osztálytársaim egyik csoportja (most hölgyek, akkor inkább csitrik voltak; később, még két évig HSKFT néven bosszantottuk tanárainkat és egymást, valamint mindenki mást) egy dornavátrai fotomontázsos képes levelezőlapot küldött a címemre, mindannyiuk aláírásával, ezzel az üzenettel: „Mi eljöttünk, te ott maradtál, isten veled, kismalackám” (pontatlan, tudom, de ők így írták). Mint később elmondták, nem gondolták volna, hogy a román szocialista posta képes lesz egy nap alatt kézbesíteni a lapot – nos, képes volt.

Így lett a túró egyben az alibim és a koronatanúm.

*

A tejtermékeket családilag elfogyasztottuk, az osztálytársaimra pedig nagyon sokáig, legalább két napig haragudtam. Szerencsére az utóbbi időkben, bő harminc év után évente-kétévente találkozhatunk, ha csak egy rövid délutáni szeánsz erejéig is. És nem mondhatnám tiszta lelkiismerettel, hogy most már nem ugratjuk egymást. Mert szerencsére megmaradt ez a jó szokásunk.

Köszönöm nektek, köszönöm ezt is!

Király Farkas