Minél többet tudok, annál kevesebbet értek – ez bizony régi panasz, már az ókori görög és római bölcselők is sóhajtoztak miatta. Bizony, az én életemet is évtizedek óta kíséri néhány kínzó talány, amelyeket józan paraszti ésszel meg nem fejthetek. És ahogy a mindennapok országútján újabb és újabb tények, adatok, jelenségek jönnek szembe velem, a rejtélyek listája egyre csak bővül. Íme közülük néhány.

1. A boltokban kapható százszázalékos dobozos gyümölcslevek oldalán apró betűkkel közlik az összetevőket. Például a százszázalékos ananászlé esetében azt olvashatjuk: ananászlé sűrítmény, víz, cukor. Na mármost, ha az ananászlé sűrítményt vízzel és cukorral hígítják, akkor a végeredmény hogy a csudába lehet százszázalékos gyümölcslé? Hiszen a százszázalékos ananászlé az, amit egy érett ananászból kipréselek. Ha a kipréselt levet elnevezem sűrítménynek, majd felöntöm vízzel és cukorsziruppal, az szükségszerűen veszít a százszázalékos gyümölcstartalmából. Eme logikusnak vélt kérdésemet már jó néhány ismerősömnek feltettem, és mindannyian robot módjára azt felelték: „Ott van a dobozon, hogy százszázalékos.” „De ha bármilyen anyagot hígítasz egy másik anyaggal, akkor az már nem lesz százszázalékos.” Mire a fogyasztói társadalom engedelmes gyermekei: „Ha ki van írva a dobozra, akkor biztosan úgy is van.”
2. Miért fogalmaznak a teljes médiában úgy, hogy X.-t „álmában érte a halál”? És hogy Y. mára virradóra „álmában meghalt”? És erre a butaságra miért nem kapja fel mindenki a fejét? Ha én „álmomban” halok meg, az csak egy rossz álom: lefekszem aludni, azt álmodom, hogy meghalok – de aztán reggel felébredek, és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy az egészet csak álmodtam, és élek. Akit „álmában ér a halál”, az nem hal meg, hanem él. Értem én, hogy a média hírszerkesztői mit akarnak kifejezni, de azt másképpen kell. Azt magyarul úgy mondjuk: alvás közben érte a halál, alvás közben meghalt.
3. Újabban miért hallom még irodalmárok szájából is azt, hogy „útban vagyok hazafelé”? Ha „útban” vagyok, az magyar nyelven azt jelenti, hogy valakit feltartok, akadályozok, valakinek az útjában állok. Ha valahová tartok-megyek, azt magyarul úgy kellene mondani: úton vagyok.
4. A hivatalos statisztikai adatok szerint hazánkban évtizedek óta évente húsz-harmincezer fővel csökken a népesség. Szintén hivatalos statisztikai adatok szerint hazánkban évente harminc-negyvenezer új lakás épül, mert az remekül pörgeti a GDP-t. És az összes új lakást simán megveszik; a nagy részét úgy, hogy még el sem készült. Ha évente húszezerrel kevesebben vagyunk, akkor kiknek épül évente negyvenezer lakás, és kik laknak bennük?
5. Amikor egy fürdőhelyen tartott egyhetes szakmai tábor kezdőnapján megkérdezem a szervezőtől, hogy a fürdő használata a tanároknak ingyenes-e, akkor ő tudálékos ábrázattal válaszol: „A fürdő használata térítésmentes.” Mire én: „Értem. Tehát ingyenes.” Mire ő nyomatékosan: „Nem ingyenes, hanem térítésmentes.” Mi szükség van erre? Amiért nem kell térítést fizetni, az ingyen van, vagyis ingyenes. Az ajtót miért nem lehet ajtónak nevezni, egyesek miért mondják rá azt, hogy nyílászáró szakipari szerkezet?
6. Aki semmiféle szinten nem óhajt részt venni a Magyar Írószövetség életében-ügyeiben, az miért akar a Magyar Írószövetség tagja lenni? Miért adja be a tagfelvételi kérelmét, s aztán miért telefonálgat izgatottan a titkárságra, hogy megszületett-e már a döntés? Miért olyan fontos ez neki, ha a felvétele után soha semmilyen rendezvényre nem jön el, a közgyűléseken nem vesz részt, és még az évi háromezer forintos tagdíjat sem fizeti be? Csak azért, hogy a névjegykártyájára felírhassa: Bőr Leó, a Magyar Írószövetség tagja, és ezt a családtagjainak-ismerőseinek a lakóhelyén büszkén osztogassa? Ez életcélnak eléggé soványka.

Zsille Gábor