Szeplős vagyok, fehér bőrű, a hajam színe vörös. Talán ezért is szerettem volna régóta eljutni Írországba.
Írország felé tartok. Egy éve még egyáltalán nem gondoltam, hogy mindez igaz lesz. Dublinban és Kilkennyben lesz a szállásunk – az elsőről már sokszor álmodtam, a másodikról azt sem tudtam, hogy létezik. Szakmai útra megyek, így a hétvégék jutnak majd a nagyobb utazásokra. Már hónapokkal az utazás előtt megterveztünk mindent. Galway, a Moher-sziklák, a Howth-öböl. És persze a megalitikus síremlékek – azt ki nem hagyjuk!
Háromnegyed kilenc előtt már a Molly Malone-szobornál állunk, a busz még sehol, jó, mi értünk ki korábban, de inkább mi várjunk, ugye. Felnézek a sarkon lévő házra (milyen borostyán fut le az ablakokból, és miért nincs nekem ilyen?), készítek néhány fotót, közben a busz is megérkezik, de még mindig van negyedóránk indulásig. Mikor is állunk majd meg először? Nem nyugtat meg a válasz, mert már egy órája elhagytuk a dublini szállást. Van itt a közelben nyitva lévő hely, ahol a mosdóba bemehetünk?, kérdezzük. Van, van, mondja a vezetőnk, a Keoghs Café-t javasolja, pár száz méter, de siessünk, mert a busz pontosan indul. Rohanunk a kávézó felé, tényleg nyitva van, ah, a süteményespult és a kávéillat, máris imádom! Kifelé veszek egy citromkrémes muffint és kávét. Nem bánom meg egyiket sem. Bőven visszaérünk időre, indulhatunk. (Azóta is felemlegetjük, hogy milyen jó lenne egy ilyen helyen reggelizni rendszeresen, sőt, éppen ott!) Irány a Brú na Bóinne!
Fél tizenegy körül érünk a látogatóközponthoz, ahonnan a Boyne folyó kanyarulatában fekvő, több ezer éves sírhalmok felé visznek majd tovább. Azért először alaposan körülnézünk itt is, a fontosabb táblákról újabb képeket készítünk (majd visszafelé elolvasom őket), de valójában leginkább azt várjuk, hogy a megalitikus síremlékekhez mehessünk, a kövek és a spirálok több ezer éves világa felé. Transzferbusszal visznek, esik az eső, egye meg a fene, ne nyavalyogjak állandóan. Március végét írunk.
Kiszállunk a buszból, szél és eső és hideg. Milyen erők dolgozhattak itt évezredeken át… A szél felerősödik, az eső ellen csak a kapucni véd, az esernyőt kicsavarja a szél abban a pillanatban, ahogy valaki megpróbálja kinyitni. Nem kellemes, de mégis, mindez fontos, hiszen az időjárás itt része volt annak a tapasztalatnak, ami ezeket a sírhalmokat kialakította.
A vezetőnk (szőrmés paplankabátban, vízhatlan, többrétegű védőruhában) húsz percen keresztül meséli a kultikus temetkezési hely történetét. Minket közben meg a Jóisten hidege vesz meg. Rág szét. Engem különösen, mert nem vittem normális kabátot, ami van, az szánalmasan kevés. Pedig Dublinba érve azzal kezdtem, hogy vettem még egy kis túrakabátot magamnak. Az egyetlent, ami még kapható volt, mert téli ruhákat már nem árultak sehol. Kincset ér, de rövid ez is, fázik a combom veszettül.
Állunk egyhelyben, pedig mozogni kellene, de inkább kővé válok, annyi energiám sincs már, hogy ugráljak, a hátizsákom átázik az esőben (ezzel csak később szembesülök), s benne minden, amit az első rekeszében tároltam. Aztán megyünk tovább pár métert, majd megint megállunk, és ismét egy lelkes, szakszerű (és nagyon hosszú) előadás következik arról, hogy mit is látunk. Kinézek magamnak egy fülkét, kérem a többieket, hogy ha én ide bebújok, gyújtsanak alám. Nevetnek rajtam. Nevetek én is, mert az jó, véd talán még a hideg ellen is.
Végre odaérünk a Newgrange-hez, a leghíresebb sírhalomhoz.
A bejárat előtt a vezető elmondja a szabályokat: fényképezés tilos, egyszerre csak meghatározott számú ember léphet be, egymás után. Ezután indulunk a folyosón a kamra felé. Bent, a kamra végében, a hátsó kövön ott van a híres hármas spirál, az ír megalitikus művészet egyik legismertebb motívuma. Szememmel a spirál vonalát követem: növekedés, irány, amelyben minden megtörtént dolog tovább él. Ahogy a csigaház spirálja is: megőrzi a korábbi állapotot, de kibővül egy újjal, egyszerre van benne az állandóság és a változás. A múlt beépül a jelenbe, és formálja a jövőt is.
Máshogy jövök ki onnan, mint ahogy bementem, és már egyáltalán nem baj, hogy cudar az idő. Misztikus, különös, nem találkoztam még ilyennel. Így teljes az időutazás. Aztán visszavisznek minket a látogatóközpontba, jólesik átmelegedni. A hátizsákom ronggyá ázott tartalmát a kézszárítónál próbálom megmenteni.
Dublin felé azon gondolkozom a buszon, hogy azoknak sem lehetett jobb, melegebb ilyenkor, akik akkor éltek – csak ők utána nem húzódhattak be a látogatóközpontba, nem vehettek maguknak egy csésze forró levest, nem volt választásuk. Éltek, és haltak. Ahogy lehetett.
Már egy ideje itthon vagyok. Hamar elfutottak a hetek: május van, orgona ideje. Mégsem tudtam teljesen továbblépni, sokszor veszem észre magamon, hogy időnként messze járok képzeletben, kikapcsol az agyam, vagy inkább: visszakapcsol. Eszembe jut újra a hármas spirál. A múlt, ami beleépül a jelenbe, de a jövőt is formálja. Talán így vagyunk az emlékekkel is.

Mirtse Zsuzsa