A jelen, az éppen történő élet mindig kitüntetett idő, és nem is igen lehet elítélni valakit azért, ha elfogult lesz vele. Hogyan is lehetne, mikor létszükséglet is a mostra való figyelem: ha nem vagyunk kellően ott a pillanatban, könnyen baleset áldozatai, netán okozói lehetünk, lemaradhatunk egy ragyogó lehetőségről, esetleg elmulasztunk egy fontos gesztust vagy mondatot. Ugyanakkor a túlzott fókusz sem mindig előny, mert azon kaphatjuk magunkat, hogy a valóságnak csak egy bizonyos kis szeletét emeljük ki, és mindeközben elszalasztjuk a világ összes többi színét. Valami ehhez hasonlót látok a nagy kép nézése közben is.

Mostanában, amikor újra meg újra látom egy-egy idősebb (és egyre gyakrabban fiatalabb) ismerősöm vagy barátom távozásának hírét, mindig elgondolkodom: egy teljes világot visz magával. Sőt: nem is csak a sajátját, hanem felmenőinek általa őrzött történetét, alakját, egy finom gonddal kidolgozott kapcsolathálót. Megszűnik egy látószög, egy értelmezési mód, egy prizma, ami csakis az ő szempontjai által létezett, s amelyek által mi is másképp tekinthettünk a minket körülvevő látható és láthatatlan dolgokra. Messzire vezetne mindezen elmélázni, amellett, hogy mélyen el is szomorítana, ahogy egyébként el is szokott rendszeresen az ilyesmi. Emeljünk ki tehát csak egyetlen dolgot ebből a halmazból: az emlékeit.

Az emlékező előtt (mögött?) ott sorakoznak az előzmények. A korábban megesett történetek, az anyák, apák, nagyanyák, nagyapák, dédszülők, ükszülők szándékosan vagy véletlenszerűen hátrahagyott lenyomatai. Ezekkel az epigenetika és a pszichológia manapság nagyon szívesen foglalkozik is – de egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy saját családját tekintve mélyebben és szakszerűen elmerülhessen ilyen eszközökkel. Persze, meglehet, hogy nem is mindenkinek szükséges. Mégis, ha az elmúló alakokra, a megszűnő emléktöredékekre gondolok, valami sajgó hiányérzet jelez belül: tenni kellene valamit. Nem biztos, hogy tudományosan, elég, ha csak tudatosabban nézünk rá: honnan is jöttünk, kikből vagyunk, mit köszönhetünk vagy róhatunk fel nekik magunkból, vajon miért és hogyan jártak előttünk az úton azok, akiknek köszönhetjük a létünket. Talán csak a puszta rögzítésből is sok jelentős tanulság származhatna. Egyelőre elég az, ameddig visszalátunk, aztán mozdulhatunk a még fentebbi generációk irányába, és összegyűjthetjük az ő történeteiket, emlékfoszlányaikat is. Mindazt, amit érdemesnek tartottak a megőrzésre. Minden családban érdekes lehet, hogy kiből mi maradt meg. Lehet, hogy csak egy vicces esete, a betegsége, valamelyik társadalmi szerepe, de az is előfordulhat, hogy egészen sok apróság, ami a maga során mind fontos lehet. Vagy az, hogy miért nem beszélhetünk róla. Mert talán éppen ez a leggyakoribb, legproblematikusabb és egyúttal leginkább figyelemre érdemes pont. Mit hallgatunk el? Melyek azok a történetek, jellemvonások, kudarcok, bűnök (vagy annak tekintett vétségek), amelyekről egy egész család hajlandó úgy dönteni, hogy nem kibeszélhetők? Egyáltalán mi a természete az elhallgatásnak? Mikor és hogyan törnek fel lappangó féligazságok?

Mindezeket mélyen megfontolva, úgy döntöttem, a magam részéről elvégzem ezt a munkát. Legalább a gondolkodást, de még inkább a kutatást, rögzítést, tudatosítást. Azt hiszem, nem is szükséges a saját családnál maradni, hiszen az elmúlt évtizedek bőven hagyományoztak ránk izgalmas tapasztalatokat, és azokból is sokféle következtetést lehet levonni. Hány portré, legenda foszlik nap mint nap semmivé, s hány múltbeli epizód fakul meg a nem gondos tárolás miatt? Még azt sem tudom, hogy elég biztos kézzel tudok-e az emléktárba nyúlni, és azt sem, hogy a szikár lejegyzés vagy a költőibb hang visz majd közelebb az igazságukhoz. Mindenesetre megpróbálom, mert úgy érzem, szükséges így tennem. Belőlük vagyunk, s visszük tovább magunkban és magunkkal mindezt, akár tudunk róluk, akár nem. És úgy vagyok vele, hogy akkor inkább tudjunk.

Farkas Wellmann Éva