A hatalmas ablakkeretből áradó napfény kiszakít az álmomból. Verejtékes éjszakát hagyok magam mögött. Tegnap különösen mozgalmas napom volt.

Kintről madárcsicsergés hallatszik, némi autóforgalom zajával vegyül. Kinyitom a szemem, féléber állapotban egy mezőt látok, tavaszi mezőt, nyiladozó virágokkal és szálldosó lepkékkel. Madarak csipkelődnek egymással. Szép tavaszról álmodtam. Talán a költözés miatt. Hiszen a természet csodálatos átváltozása az újjászületés és az új kezdetek szimbóluma.

Valahol Dél-Amerikában él egy fafajta, a neve Socratea exorrhiza, a vándorló pálmafa. Van egy különleges képessége, meg tudja mozdítani a gyökereit. Így nem egyhelyben áll, szilárdan, mint bármelyik fa, hanem folyamatosan halad a fény felé. Mindig arra sétál, amerre több napfényt kap. Sok vékonyka gyökérrel ragaszkodik a földhöz, törzse a föld felett lebeg. Mikor nekiindul, szinte kitépi a földből pár gyökerét, felemeli, és mint egy légtornász, előrehajol, miközben kiszámított mozdulatokkal egyensúlyoz a gyökérlábaival egészen addig, míg a levegőben kalimpáló lábak biztonságos helyet nem találnak a földben. Így lépeget méterről méterre egy jobb élet reményében. A vándorló pálmafa egy rezervátumban él, csodájára járnak még a tudósok is, nincs hozzá fogható a természetben.

Ez a fa a szabadságot jelképezi számomra. Erőnek erejével utat törni, és a fizikai tűrőképességünk határait feszegetve, egy belső sugallatra menni előre a fény felé, ami beburkol melegével, sugarával reményt ad, a nap energiájával pedig életerővel telít el. Évmilliók óta így van ez, az élőlények vonzódnak a fényhez, még a legapróbb bogár is utat tör magának felé – az élete árán is. Mózes könyvében olvashatjuk, Isten is ezzel kezdte puzzlejátékát, a teremtést.

A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.

Reggeli kábultságomból nehezen szakadok ki. A természet lágy ölének képzeletbeli látványa fogva tart. Félálomban feldereng előttem a vándorló fa, amint összekapaszkodva sétálunk. Élvezem a virágos rét szellővel átjárt friss levegőjét, a puha pázsit érintését a mezítelen talpamon. Társakká válunk, a pálmafa, és én.

A barátom megtanít azokra a lépésekre, amikre csak ő képes ezen a világon. Megtanítja nekem, milyen az a küzdelem, amivel elnyerhetjük a szabadságot. Mit kell tennem, hogy ne vesszek el a dzsungel útvesztőiben, és hová lépjek, hogy épségben a fényre jussak. Türelemre és elengedésre tanít.

Elidőzöm az ágyban, visszahúz ez a fura álom. Idővel kénytelen vagyok felkelni, kikászálódni a paplan melegéből. Dobozstócok labirintusa lesz pár hétig a játékterem. Várakozom. Mivel kezdjem, hová nyúljak? A legfontosabb mégiscsak a kávé, mosolygok magamon. Hosszasan kortyolgatom a keserű nedűt, és barátomra, a vándorló fára gondolok.

Milyen érzés lehet otthagyni a helyet, ahová gyökeret eresztettünk? Milyen érzés lehet az a fájdalom, ahogy a meleg, puha, megtartó rögből kiszakad a gyökér? Honnan veszi a bátorságot egy védtelen, fegyvertelen élőlény, amelynek semmije nincs ösztönén kívül, csupán egy mindent megtartó biztonsági erezet erejében bízhat?

Nem tudom.

Elhagyni a megszokott környezetünket, a bútorainkat, emlékeinket, az éjszakai útvonalakat, mikor félálomban kikecmeregsz a mosdóba, és tudod, hová nyúlj, hogy felkapcsold a villanyt. Tudod, mit rejt a szoba legeldugottabb sarka, és hol van az repedés a falon, amit egy festménnyel takargatsz. Ismerős minden centiméter, és emléket idéz a felkarcolt parketta.

Elhagyni a házat, elhagyni a hazát, a rögünket, és elhagyni a múltat. Kitépni a gyökereinket, hogy új földbe fúródjanak. Új otthonba, új fészekbe, a jövőbe.

A vándorló fa csodája arra tanít, hogy a szabadság felé vezető út első lépése bármilyen fájdalmas, elengedhetetlen. Arra már az elmúlt időszak tanított meg, hogy a megtételéhez a legfontosabb mozzanat az elengedés, azaz a feledni tudás bátorsága.

Nekiállok dobozolni, pizsamában. Attól olyan otthonosan érzem magam, bár még poharat sem találok, és papucsom sincs. Kínlódom, és csak nyitogatom a dobozfedeleket, próbálom rendszerezni őket, de reménytelennek tűnik az egész.

Ez a sok könyv, ruha és felesleges holmi! Miért birtoklok én ennyi mindent? Mi hasznom ebből? Miért érezzük szükségét annak, hogy megszerezzünk tárgyakat, és felhalmozzuk, mikor úgysem vihetjük magunkkal a túlvilágra?

Forog velem a világ, és émelyegni kezdek a gondolattól, hogy egyik helyről átcipeltettem egy másikra, ahol ugyanúgy fognak porosodni, mint eddig. Bútorok, amiket megmozdítani sem lehet, de ragaszkodom hozzájuk, mert családi örökség.

A röghöz kötöttség azzal jár, hogy a tulajdonod egyben a tulajdonosod is. Birtoka vagy a birtokosodnak. Gondoskodással tartozol neki. Számít rád. Addig a tiéd, amíg vigyázol rá, amíg óvod, és ápolod. Ha nem teszed, visszamar, megbénít, foglya leszel. Minden, mi a tiéd, a fogva tartód is egyben.

Milyen szép lehet, ahogy a Socratea exorrhiza táncol a levegőben, védtelenül, és semmilye sincs, csak az akarata, és a hite, hogy napfényhez jut egyszer. Hogy a tápláló fény elégséges az élethez. Mintha ezzel az álomképpel üzenne nekem a pálmafa. Az élet folyamatos haladás a fény felé, nem pedig birtoklás. Az újrakezdésben pedig nincs szükségem semmi másra, csak a szabadságra.

Tallián Mariann