Álomhotel
Dombon van a kolozsvári – szálloda. A legelegánsabb. Itt szállnak meg a gazdag külföldiek.
A portása megint megkergetett, valamiket utánam is hajított. Kiabál, hogy hívja a milíciát. Hiába lógtam el románóráról. Nem tudom, miért fáj neki az, hogy a szemeteskonténerben kotorászom. Szerintem sajnálja tőlem azt a néhány üres sörös- meg üdítősdobozt. Bádogot, ahogy mi, gyűjtők nevezzük. Biztosan ő akarja összeszedni munka után, hogy otthon kimossa, és vasárnap adja el az ócskapiacon. Mert egy-egy ritkább bádogért húsz-huszonöt lejt is adnak. Miközben hat lej egy hazai sör. Hát ez van, bádogos sört csak a shopban lehet venni, valutáért, és csak külföldieknek, akik útlevéllel tudják igazolni e tényt. Nekem egészen szép kollekcióm van, több mint száz különböző bádog sorakozik a szekrény tetején. Hogy minek gyűjtöm? Mert szépek, és mert jó befektetés, mint a bélyeg: ha megszorulsz, eladod. Azzal a különbséggel, hogy ezért nem fizetek, csak bányászom. Szoktam csereberélni is a többi gyűjtővel. Nem is hinnéd, milyen sokan vagyunk.
Megpihenek. Ez a hülye idáig nem fut utánam. Egy bádogot úgyis kiástam a szemétből. Hagyd csak el, portás, leszek én még szállóvendég ebben a puccos hotelben. Nem tudom, hogy hogyan, de biztos vagyok benne. Ahogy abban is, hogy te sose fogsz megszállni ilyen helyeken…
*
– Ez az ön szobájának a kulcsa – mosolyog a recepciós hölgy.
– Köszönöm. Nem kell kitöltenem valamilyen űrlapot?
– Nem, hiszen már volt a vendégünk.
Pedig nem voltam. Csak a szemetesben. Harminc-egynéhány évvel korábban, mielőtt a rendszerváltás miatt értéküket vesztették a bádogok.
– Hát nem tudom, a lényeg, hogy az adatai itt vannak. Biztosan megadta foglaláskor.
Indulhatna ez jobban? Hehejj! Kamaszkorom álmainak hotelje, itt vagyok!
– Erre van a lift, arra a vendéglő, ezzel a kártyával használhatja az uszodát is.
Még azt is.
Mindezt úgy, hogy az ingyenes parkolóban is találtam helyet, pedig zsúfolt rendesen.
A mindenit.
Hát akkor liftezzünk egy cseppet.
Kétszáz-akárhányas szoba. A kulcs simán fordul a zárban. Kinyitom az ajtót, tádámm!, belépek – aztán meg ki.
Liftezzünk még egyet.
– Elnézést, de van némi gond a szobával.
– És mi lenne az?
– Nos, nem takarították ki.
– Jaj, elnézést, bocsánat, előfordul, hogy a rendszerben rosszul rögzítik a…
A nemértemmit, de mindegy, kapok egy másik kulcsot.
Liftezek, megtalálom a szobát, kulcs be, akad, de aztán fordul, tádámm!, belépek. Szép szoba, bár többre számítottam ITT, pont ITT. Sebaj! Jé, nincs párna meg paplan!
Lift.
– Ó, jaj, elnézést, nem tették ki. Nézze meg a szekrény fiókjaiban, valahol ott kell lennie, egészen biztos.
Lift.
Ott van. Tényleg ott. Végül is van két kezem, ki tudom venni abból a fránya nejlonzsákból, és le tudom tenni az ágyra. Na.
Jöhet a megmerítkezés egy kád jó meleg vízben.
Vagy mégsem. Hol a dugó? A kádé. Sehol.
Lift.
– Á, hát sajnáljuk, nagyon is. Ó. Kell lennie egy kis fehér szekrénykének a fürdőben, abban legyen kedves megnézni. Ott lesz.
– Köszönöm szépen. És ha nem lesz ott?
– Akkor szóljon le telefonon, és küldetek egyet.
Nem volt ott.
– Halló, üdvözlöm, a káddugó miatt szólok. Nincs dugó, és nincs szekrényke sem, amiben lehetne a dugó.
– Jajj, hát akkor küldetek valakivel egy dugót, rendben?
– Megköszönném, ha öt percen belül ide tudna érni.
Négy perc és ötven másodperc múlva kopognak. Kinyitom az ajtót, semmi. De jobbról beúszik egy munkásruha ujja, végén egy tenyér, abban pedig egy fekete korong.
– Az ön dugója – mondja egy hang, majd miután átveszem az én dugóm, a ruhaujj visszahúzódik a folyosó sötétjébe.
*
Álmomban a recepciós a szálloda szemeteskonténerében dugók után kotorász.
Király Farkas