Bármilyen nagy is ez a világ, néha tervezetlenül is vissza-visszajutunk benne egy-egy korábbi pontba, percbe. Így jártam a minap: nagyjából céltalanuk bringáztam Budán, a Gellért-hegy aljában, amikor egyszerre ott találtam magam, ahol néhány évvel ezelőtt a korábbi autóm úgy gondolta, hogy megáll, és semmilyen szép szavas unszolásra sem indul újra. Miféle szép emlék, nemde?

Nos, az a nap duplán emlékezetes. Elmesélem, nem hosszú, így, hétvégén biztosan belefér.

Szóval egy idő után kiszállok a kocsiból, felgyűröm az ingem ujját, és elkezdem piszkálni a sok izét a motorházban, hátha találok valami rendellenességet, ami segít megérteni, hogy miért a szabotázs. Úgy teszek, mintha értenék hozzá – néha beválik: megmozgatok ezt-azt, és elmúlik a baj. Jól jönne némi segítség, morfondírozok.

– Joo nápot! Joo nápot! – mondja valaki roppant szokatlan akcentussal valahol a hátam mögött. Megfordulok, hogy viszont köszönjek. Két fiatal hölgyet, szinte kislányt látok meg. Egyik, mint egy mosolygó alma, másik inkább szigorú körte.

– Joo nápot! – mondja ismét Alma, sűrűn hajlongva.

– Jó napot – válaszolok, és hajlongok én is, ázsiai vonásaiból ítélve náluk otthon ez hozzátartozik az udvariassághoz.

– Mi jöttünk Dél-Koreá – folytatja. Bemutatkozik, és Körte nevét is elmondja, én pedig nem jegyzem meg, folytatnám az autó piszkálását.

– Mi jöttünk Dél-Koreá, igen, és szeretnék kicsit beszélget önnel.

– Nos, most nem a legalkalmasabb – próbálom elhárítani a kicsit beszélgetet –, ő is jött Dél-Korea – mutatok az autóra –, és van nekem vele sok baj.

– Igen, kocsi Koreá – hajlong Alma, s közben olyan szépen mosolyog, hogy ha fogkrémet árulna, azonmód vennék tőle féltucatnyi tubussal. Kicsit megbökdösi Körtét, valamit mond neki koreaiul, s közben az autóra mutogat. Úgy tűnik, kedélyesebbre hangolná a társát, de az továbbra is szigorú marad. Talán nem szépek a fogai…

– Szeretnék kicsit beszélget önnel – kerül elő ismét a téma.

– Kicsit?

– Három pérc.

– Nem lehetne inkább máskor?

– De igén. Írja ide téléfon – varázsol elő egy papírt meg egy tollat. Ezt azért mégsem…

– Oké, két perc. Kettő – és mutatom is két ujjammal.

– Oké – mosolyog fáradhatatlanul Almácska. – Hisz ön Isten?

Nos, ez nem fogkrém lesz.

– Ez titok – hárítok, meglehetősen gyengén.

Mivel két percet kapott, Alma még mond két-három tőmondatot, majd Körtéhez szól az ő nyelvükön. Körte vérprofi termékbemutatós mozdulatokkal előkap egy mappát, kinyitja, bekapcsolja a benne lévő táblaszámítógépet, és elindítja az angol nyelvű, magyarul feliratozott videót, amelynek a szívemhez kellene szólnia, valamint a jó utak legjobbikára kellene vezetnie. Tik-tak, lejár a két perc, lejár a filmecske is. Viszlát! Mindén jót! – hajlongunk egy sort, még integetek is nekik.

Azóta eltelt néhány esztendő, hogy pontosan mennyi, azt nem tudom, mert eltelt közben egy pandémia is, amitől relatív lett nemcsak az idő, hanem annak a számítása is. Láttam, láttunk közben mindent is internetre fejlesztve, online istentiszteleten is részt vehetett, aki akart. De most mégis úgy emlékszem, az akkori beszélgetés után fogalmazódott meg bennem e gondolat: milyen érdekesen állhat isteni szolgálatban a technika ördöge…

Király Farkas