Tiszteljétek a gazdikat, nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Lehet, megfordul fehéregyházi sírjában nagy halottunk a szentségtörő parafrázis miatt, de ő is papirosra vetett rövid élete folyamán néhány csintalan, helytelenkedő mondatot, ha máshol nem, A helység kalapácsában.

Szóval a gazdik. Szép szó a gazdi, becéző szó, de nem tanácsos szótagolni.

Jó pár – békésnek nem mondható – találkozásom volt velük, a szomszéd lakosztályban minden éjszaka akkor kezdte el furcsa, sikoltó ugatását a kedvenc, a kutyus, az imádott kutyuska, amikor éppen elszenderedtünk volna. A hatóság törődik, bíbelődik a csendzavarással, a körjegyzőhöz lehet egyedül fordulni, a rendőrség csak akkor foglalkozik a négylábú tappancsokkal, ha azok éppen kisgyereket marcangoltak szét. A kutyaharapások száma szép hazánkban évente ötezer. Az áldozatok nagy része hat évnél fiatalabb gyermek.

Jó, ha tudja a kedves Olvasó, hangfelvétellel lehet beállítani a körjegyzőhöz, már ha van a hangkárosultnak okostelefonja, és két tanú is szükségeltetik, akkor kezdődik el a procedúra, amelynek végeredménye egy fejcsóváló ejnye-bejnye, és szelíd figyelmeztetés a gazdi irányába, ugyanakkor vicsorgó átok, fenyegetés, néha rúgás, pofon a panasztevőnek – a gazdi részéről.

Szóval a hajdani fülemüle-pert szép, békés korunkban felváltották az eb-perek.

S hogy a korona se hiányozzon a gazdik fejéről, a koronavírus nagy inváziója idején egymás sarkára tapodva váltották ki a kutyuskákat a menhelyekről, mert azokkal korlátlan ideig lehetett sétálni, az eb-karantént még nem találták fel. S persze, persze a megkönnyebbülés is fontos, emiatt nemcsak a fülünk, az orrunk is részesül a bő áldásból, ötször annyi a kutyagumi a járdákon, mint eddig volt, és hosszasan árkol a pisi.

Nincs pontos statisztika, de becslések szerint több az eb „RÓMÁBAN, PÁRISBAN, BERLINBEN, LONDONBAN ÉS BUDAPESTEN” (Kassák idézet!), mint gyermek.

Mondo cane.

De hol itt az (állat)mentés másként? – Az ábrándképeinkben. A vágyainkban. A fantáziánkban. Az irodalomban.

Ki ne látná a révület pillanataiban az anyám tyúkját, aki még a ládára is fölszáll? És nem tyúkeszű! Eszébe jut, kotkodácsol. Válogat a kendermagban! Hát a bárány? A Cukri nevezetű még holta után is munkál, buktatja a nagygazdát. De még időzzünk az istállók kedves lakójánál. Világvallás szimbóluma lett. Mit írnak a lexikonok? A bárány „az ártatlanság, szelídség, a kiszolgáltatottságot megadóan viselő magatartás jelképe”.

Vakulásig olvashatjuk a világirodalmat, akkor sem találkozunk már ezekkel a fogalmakkal. Elavultak. És ósdiak a magatartásformák. Pedig a világ teremtése után mindjárt felbukkan a bárány, Ábel áldozatát szívesen fogadja az Úr, és Izsák életét is gödölye menti meg – halála által.

Heves viták folynak arról, megmarad vagy elpusztul, kipusztul a kereszténység. Európa jövője függ ettől. Vajon meg akarunk maradni keresztényeknek? Vajon vállaljuk még a szelídség és a jóság vallását? Az iszlám számára szentírás a Korán. Itt, errefelé, vastag por fedi a Bibliát. Ki akar manapság Bárány lenni? A bibliai bárányból birka lett, az viszont az együgyűség szimbóluma. „ó, isten báránya, ki elveszed a világ bűneit”. Nem aranyszájú pap mondta ezt. Ki gondolná? Kassák híres versének egy sora: A ló meghal, a madarak kirepülnek.

Szerencsére van időben hozzánk közel álló történés is. Nem is olyan rég Sinka István odaadta egyetlen bárányát a vándorasztalosnak, cserébe a Petőfi összesért.

Valaha, az ókorban nem számított együgyűségnek az állatokkal való cimborálás. Pásztorfiúk, pásztorlányok szerelemről énekeltek, és a főisten, Zeusz állatalakokba (bika, hattyú) bújva bujálkodott.

Megdöbbentő a tipológiai hasonlóság az eredetmondánk történetével. Egy sas vagy kerecsensólyom (nevezték turulmadárnak is) megjelent Emese álmában, „s mintegy reá szállva teherbe ejtette, s méhéből patak fakadt, mely idegen földön sokszorozódik meg”. (Anonymus)

Ennél sokkal szebbek, beszédesebbek a mi kedves népmeséink állatfigurái. Istenem, milyen pompás szürreális csoda a göthös csikó, amely parazsat eszik! Ettől jön meg az ereje, s lesz belőle szárnyas paripa. A fehér holló éppen akkora képtelenség, mint Ady „fekete zongorája”, de éppen földöntúli képességeivel tudja kisegíteni a bajból a vándorútra kelt szegénylegényt. A táltos ló valaha, a vándorlások korában a magyarok kedvenc állata lehetett, senki sem látta közülünk, de hiszi mindenki, hogy Árpád atyánk fehér ló hátán jött be a Vereckei-hágón. S világhódító útjára rendszerint a konda mellől indul el a népmesék disznópásztor legénykéje. Meg is kapja jutalmul a királylány kezét. Hatalmas erő költözik abba a népmesei alakba, aki érti az állatok nyelvét.

Hát, amikor az ember állattá változik?

A világirodalom gyöngyszeme Apuleius Az aranyszamár regénye. Lucius, a kíváncsi természetű ifjú szamárrá változott, ami által hatalmas képesség birtokába jutott, megismerte a világot. A szamárálarc mögül azt tudta meg, milyenek igazán az emberek, megnyíltak előtte, az igazi arcukat mutatták, mert nem tudták, a szamár érti a szavukat.

S milyen közel áll ehhez a gondolathoz Antoine de Saint-Exupéry: A kisherceg remekművének az alapgondolata! Az okos róka mondja ki a világ végezetéig érvényes igazságot: „Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Swiftnek nem kellett szamárrá változnia, sem a bölcs rókával beszélnie, keserűen csalódott az emberekben, ezért elvitte (elküldte) hősét a Nyihahák országába. Szelíd bölcsesség és okos jóság lakik ott.

De nehogy kifelejtsük az állatmesék királyát, Ezópust! Tengerbe lép az, aki fabuláiban elmerül. Tanítják, oktatják a nebulókat, ezek az állatok nem igazi állatok, emberek tulajdonságait hordozzák. Így igaz. De azért állatok. Kedvesek, szépek, szánni valóak, haragot ébresztenek bennünk, látjuk a reszkető bárányt, akit azzal vádol a farkas, fölzavarta a vizet, kacagunk a holló ostobaságán, aki elhitte a róka hazugságát, azt, hogy szép a hangja, ki is ejtette csőréből a sajtot…

S ha már izgalmas metamorfózisra vagyunk éhesek, fel kell ütni Tamási Áron Jégtörő Mátyásregényét, abban bőven találunk átjáró hidakat az ember és az állatvilág között.

Akárcsak az Antoine de Saint-Exupéry-regényben, elindul valahonnan, a csillagos űrből egy kicsi szellem, két szegény székely, Mátyás és Márta esküvőjén ér földet, és állatokba költözik, így próbál segíteni. Először bolha, majd pók, fülesbagoly, gólya az otthona, végül a megszületett csecsemő.

Milyen a test és a lélek viszonya? Súlyos kérdés, gondolkodók töprengési témája, Tamási regényében egyesül a kettő, de a lélek (a szellem) állatok közvetítésével egyesül a testtel.

De vissza ismét a mai, modern korba.

Koszorús költőnk, Nagy László rajzolta a legszebb csikókat, éppen csak hangosan nyeríteni nem tudtak. A csikó. A csodaállat. Sörényébe pántlikát fontak a lányok, a gazda fényesre kefélte a szőrét, a napsugár elcsúszott azon. Öröm, boldogság forrása. Feje kicsi, nyaka keskeny, dereka karcsú, lába kesely. Klasszikus költőnk varázsszavára széplány homloka alatt is tud lakni: „szemében csikó legelészget”. (J. A.: Flóra)

Hát így állunk az állatokkal. Kis magyar állattan összeállítása lenne jó, a költészet és a széppróza mezején tanyázó házi- és vadállatok lexikona.

Állatmentés lenne – másként.

Miért ne sóvárogjunk ilyen csemege után?

Hegedűs Imre János