Volt egy nagyon jó barátom, akit egyszer megkérdeztem, ugyan miért nem szerzi meg a jogosítványt, és sokáig ecseteltem, milyen praktikus egy autó, meg az összes hasonló hülyeséget. Hosszan rám nézett, aztán három okot sorolt fel: 1) idősnek érzi magát; 2) soha nem tapasztalt igazi késztetést a vezetésre; de a legfontosabb talán mégis az, hogy 3) „van egy bizonyos viszonyom az alkoholhoz”.

Nehezen viselem, amikor emberek éppen nekem kámingáutolnak: én érzem hülyén magam helyettük, és mindenfélére képessé válok ilyenkor, hogy elvegyem a dolgok élét – itt például nyomban rávágtam: nekem is, majd hosszan ecseteltem, hogy megiszom az összes pálinkát, ha egy lakásban maradok vele, még ha nem is kívánom – satöbbi.

Pedig ő sem azt mondta, hogy alkoholista, és én sem ittam meg az összes pálinkát, ha együtt maradtam vele – csak így akartam feloldani a kellemetlen helyzetet. Annyi idős volt ő akkor, mint én most… és sajnos most már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy továbbra sem innám meg. (Nem is tartok itthon pálinkát, prevenciós megfontolásból.)

Éppen ezért az ünnepek alatt, amikor az ember kicsit gyakrabban koccintgat, mint azt a mája ideálisnak látná, elgondolkodtam ezen az egészen, és arra jutottam, pontot teszek a dolog végére. (A cigiről két évvel ezelőtt leszoktam, mostantól, ha az Isten megsegít, italt sem veszek a kezembe – muszáj lesz a szexre fordítanom minden energiámat, okoskodtam magamban kellemesen bizseregve.)

Végignéztem a múlton, hogy milyen észrevétlenül csúsztam (és csúszunk mindannyian) bele abba, hogy egyszer csak meg kelljen állni/muszáj legyen megállni – és végiggondolni a dolgokat. Ilyen a kultúránk (igen, tudom, hogy evidenciákat zönögök itt, de minden evidencia húsbavágó élménnyé válik nyomban, amint nem mással, hanem velünk történik): szinte minden fontosabb momentumhoz kötődik egy pohárka, ha ez nem képzavar, és aki nem fogadja el, esetleg deklaráltan és tendenciózusan nem iszik, az ugye vagy beteg vagy nagyképű.

Végiggondoltam azt is, mennyi kellemetlenséget okozott az ital már eddig is: hülyeségeket beszéltem ittasan, embereket sértettem meg, olyasmiket pletykáltam el, amit nem lett volna szabad, de a legrosszabb, hogy mindig rámtört az igazságérzet, és a mámor tetőfokán alaposan kiosztottam régi haragosaimat… jájj, a szégyen megöl. Örömöt keveset adott, bár be kell látni, hogy az ivás pillanatai nem rosszak… a kocsma, az asztaltársaság néha tud jó lenni, de ott is elég hamar eljön a nevetségessé válás/válhatás (másnap) keserű pillanata. És bár volt néhány kemény másnapom – mint mindenkinek –, mégsem tudok egyszer sem arra gondolni mulatozás közben, hogy mi lesz másnap. Egyszerűen mintha valami kikapcsolná agyamban ezt a figyelmeztetést. (Önöknek is?)

Rájöttem arra is, hogy nem lehet megállni egy pohár után – nekem legalábbis nem, és alig ismerek olyat, aki egy pohár akármivel egész este képes elüldögélni. Tehát a „kulturált alkoholfogyasztás” nem megoldás: sőt nem is létezik. (Mint ahogy a „csak napi három-öt szálat szívok” sem volt az – nem tudott az lenni.)

Látom, hogy aki lejött bármiről, annak csak a teljes és radikális szakítás segített.

El is gondolkodtam, hogy vajon mit veszítek, ha lemondok az italról (most úgy hangzok, mint valami csáthgézába ojtott alkesz, pedig ennyire nem súlyos a helyzet – és/de azt hiszem, épp idejében jött a fenti felismerés): az élet bizonyos területein bizony másfajta viselkedést kell meghonosítanom – nagy társaságokban például, ahol mindenki iszik, lesznek kellemetlen beszélgetések, beszólások. Ugyanakkor… nagyjából ennyi a veszteség.

Lássuk, mit nyerhetek: nem lesz több másnap, mindig tiszta lesz a fej, soha nem kell rémülten összerándulnia a gyomromnak, mikor megpróbálom felidézni, kiknek mit mondtam/küldtem előző este; lesz egy hálás májam, amelyik remélhetőleg sokáig jól szolgál majd; és mindig ura leszek a tetteimnek és a gondolataimnak. Persze tudjuk, hogy ez illúzió: sokkal nagyobb dolgoknak vagyunk kiszolgáltatva, mintsem hogy a magunk urainak remélhetnénk lenni magunkat, de mégis… az illúzió érzete tán erősebb lesz kicsit. Azt hiszem, jó lesz – remélem, be tudok majd számolni a sikerekről is. Ez az írás máris kötelez.

Nagy Koppány Zsolt