Senki nem fogja túlélni. Mindenki meghal, és talán nem mindegy, hogy hogyan él. Persze ezekről a dolgokról nem illik beszélni, hiszen sokkal kényelmesebb nem gondolni semmit a halálról, így talán az élettel is könnyelműbben bánunk. És légiesebb marad minden, ami nem kézzel fogható, mint ahogyan az alázat is.

Az alázat latinul humilitas, ami a humus, azaz föld szóból ered. Csodálatos nyelvünkben anyaföldként beszélünk hazánkról, édesnek nevezzük. Milyen kedves, gondoskodó szavak ezek. Biztosan nem véletlen, amiként semmi nem az, hogy az alázat és a föld ilyen nyelvi magasságban kötődik egymáshoz. Mint ahogyan a bibliai teremtésben a föld porából formál az Isten embert. A föld, vagyis az alázat nem csupán belénk van kódolva, hanem természetes emberségünk alapja, abból készült maga az ember. A munkavégzés, az egymás felé fordulás, a tűrés, mind a befelé figyelés eredménye. Minél inkább kibékülünk önmagunkkal, annál alázatosabban tudunk a mindennapjainkhoz igazodni, a vágyott siker elérhetőbbé válik, a nehézség felemel, az öröm megsokszorozódik.

Radnóti „kevésszavú alázat”-ról ír Sem emlék sem varázslat című versében, ám nem csupán a jelző a lényeg, hanem az azt megelőző sorok is: miként valósul meg, hogyan születik az emberben az alázat. – A veszteség, ami eljuttat minket az alázatig, ami reménnyel tölti meg a jövőképet. De számtalan magyar költőzsenit említhetnénk még, akik eljutottak az alázat megismeréséhez.

Sajnos előfordul, hogy ha szinonimát keresünk az alázatos szóra, valami egészen más dolog kerül elénk. Semmiképp ne tévesszük össze a felemelő és tisztító alázatot a meghunyászkodással, nem mindegy, milyen szövegkörnyezetben használjuk a szavakat.

Ugyanakkor, ha meg is próbáljuk elmagyarázni, miért van szüksége az embernek az alázatra, talán épp azok értik legkevésbé, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. – A magasan hordott gőgös fej nem néz körül, nem néz befelé, nem látja a földet. Meglehet, nem is kíváncsi rá. Az ilyen ember úgy érzi, nincs szüksége segítségre, nem kellenek neki a tanácsok, késznek hiszi magát. Magasra juthat a törtető, bármilyen pályán mozog – gyakran irigykedve nézzük, egészen addig, amíg meg nem látjuk benne az ürességet, a folytonos elégedetlenséget. Attól fogva már nem irigyeljük, inkább szánjuk, mert sem pozíció, sem hatalom, rang vagy kitüntetés nem emeli föl annyira a lelket, mint az alázat. Semmi nem ad akkora erőt és kitartást. Bár nehéz feladat, lelkünk egyensúlyához szükséges elismerni mások érdemeit, elősegíteni mások sikereit, önzetlenül. Ha kipróbáljuk, rájövünk, hogy nem is vágyunk másra, olyan ez a léleknek, mint a drog, képes rászokni, szeretne még többet adni, és tud is, hiszen folyamatosan táplálkozik. A Teremtő ajándéka e képesség, így nem kell attól tartanunk, hogy elfogy. Így megtelve az ajándékozás örömével, az alázat tisztaságával, a lélek közelebb jut a bölcsesség megismeréséhez.

Lőrincz P. Gabriella