Milyen az alázatos ember? Mindig halk szavú, meghúzza magát, láthatatlan – csupán ennyi volna a titok? Azt gondolom, az alázat kicsit sem ezekről a dolgokról kell, hogy szóljon, hiszen kifelé szinte minden ember képes ezt mutatni. Talán az, aki hosszabb ideig gyakorol alázatot, automatikusan nem kerül a figyelem középpontjába, bár úgy vélem, egy harsány ember is lehet alázatos. Írásom első részét az alkotó emberre hegyeztem ki, most itt folytatom, ám nem csupán az írói alázatról gondolkodva.

A legtöbb alkotó gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor fel kell szólalnia: bizonyos rendezvények megnyitójára kérik fel, díszvendégként mutatják be – tehát kénytelen harsány lenni, hiszen ez a dolga. Nem bújhat a kulisszák mögé a saját kötetének bemutatóján sem. Az alázat ezen alkalmakkor is megszülethet: ott van a mozdulatában, a szemében, a hangjában. Látványosság nélkül, de érezhetően van jelen. Kellemes, megnyugtató az ilyen ember társasága.

Különbözőek vagyunk, némelyek szeretik a rivaldafényt, bármilyen munkát is végeznek, mások mindig háttérben maradnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a háttérbe szorult lelkében mindig alázatos, talán csak megtévesztően álszerény, s a valós arc idővel mindenkiből előbújik. Ha az ember megtanulja a helyén kezelni önmagát, mikor nem tartja magát sem többnek, sem kevesebbnek a valóságosnál, akkor találhat rá az alázatra. Alázatosnak lenni nem azonos a megalázkodással, ez sokkal inkább: tisztánlátást jelent. Azt, hogy „jóban vagyunk” önmagunkkal, felismerjük gyengeségeinket, erősségünket. S megannyi mozzanat, mint például a folyamatos tanulási vágy visz előre az alázatosság útja felé.

Persze bizonyára úgy is lehet gondolkodni, hogy az alázat fölösleges, törtethetünk és mindenféle kerülő úton is eljuthatunk a vélt, vagy valós cél felé – de nem hiszem, hogy érdemes. Hiszen ha maga az út a cél, az úton való beteljesedések pedig a gyümölcsök, akkor a kerülők, a gyors előrehaladás csupán ürességet tartogat a végső állomáson.

Tehát az alázat egyfajta taníthatóság. Jelen van akkor is, ha nem veszünk tudomást róla. Vele születik a védtelen gyermekkel, bizony, még a makacsabbal is, tart egészen az iskolakezdésig, az énkép kialakulásáig, s aztán mi, szülők ügyesen kineveljük belőle. Megtanítjuk „önmegvalósítani”, közben etetjük az egóját, majd kapkodjuk a fejünket, hogy mi lett azzal az aranyos gyermekkel. Megtanítjuk, hogy védje meg az álláspontját, hiszen másként nem lehet túlélni. Megmutatjuk, hogyan vigye véghez a saját akaratát, s a képlékeny, alázatos lélek átformálódik, s aztán kezdheti újratanulni, hogyan kell tanulékonynak lenni. Hogyan kell elfogadni a segítséget, hogyan kell segítségre szorulóvá válni. Ennek a művészete az igazi kihívás, főleg akkor, ha folyamatosan az ellenkezőjét várják el tőlünk.

Mert nem könnyű csöndben maradni, megvárni, hogy az igazság utat találjon magának, nem könnyű megtartani magunknak a kommenteket, alkalmazkodni egymás természetéhez. Mindez kihívás, hiszen nem erre neveltek.

Talán akkor kerül legközelebb az ember az alázatossághoz, mikor szülővé válik: a legnagyobb türelmi játékot akkor játssza az idő az egészséges emberrel. Az élet minden terén újra gyermekké kell válni, minden tanultat elfelejteni és törekedni a bölcsesség szeretetére.

Lőrincz P. Gabriella