– Rég láttuk egymást, mérnök uram! Hogy szolgál az egészséged?

– Prímán, prímán. Ne is szolgáljon másképpen, mert orvost megfizetni én most nem tudnék.

– Nem sikerült a rehabilitációd?

– Nos, papíron igen. De amit alkalmazottként keresek, messze nem ér fel azzal, amit az önálló irodám hozott.

– Mennyi idő kell ahhoz, hogy újra saját lábadra állj?

– Az összes idő, kedves barátom, az összes. Az egész életem nem lesz elég. Nézz körbe.

Az újságíró körbenéz. Nem lát semmi különöset. De tudja jól, mire utalt a barátja. Szathmáry mérnök úr akkor kapna, vagy inkább kaphatna fontosabb megbízásokat, ha holnaptól Sătmărean néven dolgozna. Ha áttérne az ortodox hitre, még jobb esélye lenne. Húsz év múlva már ott lehetne, ahol tíz évvel ezelőtt volt, már a sikert tekintve.

– Ezért is fordulok hozzád. Úgy tudom, a sajtó fizet valamit a szenzációkért. Nem kérek mást, csak hogy hallgass meg.

– Szívesen meghallgatlak, de adomákkal fél évre előre tele van a lap.

– Nos, köszönöm a biztatást. Ám ez nem vicc. Mondom, mi a helyzet. Hét évvel ezelőtt egy építési vállalat, némi előzetes meggyőzési tevékenység után, azt a megbízást kapta a román kormánytól, hogy építsen meg egy alagutat, amelynek rendkívül fontos gazdasági jelentősége volna. A vállalat a megbízást el is vállalta, s a pénzt a munkáért ki is fizették neki az utóbbi években. Csakhogy ezt az alagutat már korábban megépítették, és már régen készen volt, amikor a mostani vállalkozók annak megépítését elvállalták.

– Nocsak, ez érdekes. Honnan veszed te ezt?

– Egy mérnök, aki a panamában részt vett, tegnap este egy szakmai poharazgatáson részegen kibeszélte a titkot. Mármint azt, hogy az alagút készen volt már tizenhárom évvel ezelőtt, éspedig egy osztrák társaság építette meg, német mérnökök segítségével. Ennek ellenére az új vállalkozók hét éven keresztül vették fel a pénzeket a román kormánytól egy olyan munkáért, amit előttük mások már régen elkészítettek. Arról az alagútról van szó, amely Radnát köti össze Dornavátrával. Biztosan olvastál róla. Ezt az alagutat az Oroszország elleni háború folyamán az osztrák hadvezetőség építtette azért, hogy a hadseregszállítást ezen a vonalon meggyorsítsa. 1917-ben már majdnem készen volt az alagút, amikor a front eltolódása váratlanul megakadályozta, hogy a művet teljesen bevégezzék, úgyhogy néhány apró befejezőmunka még hátra maradt. Ne mondd, hogy nem érdekes.

– Hűha, mérnök uram, ennek a fele sem tréfa. Mondd csak tovább, ebből még lehet valami.

– Nos, az a terület, amelyen ez az alagút épült, a háború után Romániához került. A románok, némi vállalkozói sugallatra, felismerték, hogy ennek az alagútnak nemcsak jelentős stratégiai, hanem igen nagy gazdasági jelentősége is lenne. És anélkül, hegy előzőleg meggyőződtek volna arról, hogy mit is végeztek itt eddig az osztrákok vagy bárki más, kiadták a megbízást az alagút megépítésére, egyidejűleg pedig elfogadták a költségvetést a fúrási munkálatokra, amelyeket ugye korábban már végrehajtottak. A társaság, amely így becsapta a román államot, nagy garral hozzá is kezdett. Munkásokat szerződtettek, gépeket állítottak be, kisvasútat építettek. Persze mindezt csak papíron! Közben pedig ügyes jelentésekkel mindannyiszor sikerült a hatóságokat félrevezetni és hatalmas pénzösszegeket kiutaltatni anélkül, hogy ezért a pénzért a legkisebb munkát is végezték volna.

– Hát, cimbora, ha ez valóban így van, akkor a legnagyobb balkáni szélhámosságról van szó, ami valaha is történt.

– Erről beszélek, barátom. Szóval: mostanság végre összeállítottak egy kis munkáscsapatot, amely elvégezte azt a befejezőmunkát, amire a háborúban nem volt már idő. Pár hetes munkáról volt szó. Amikor aztán ezzel elkészültek, ünnepélyes megnyitást rendeztek, meghívták a hatóságokat, a kormányt, akik az alagutat átadták a forgalomnak. A kormány a legteljesebben meg volt elégedve, banketteztek, tósztoztak.

– Ajajaj. Netán azt is elmondta a részeg mérnök, hogy ez mennyibe került?

– Ó, erről sokat és részletesen beszélt. Talán mert elégedetlen a részével. Szerinte a román állam körülbelül kilencvenötmillió lejt fizetett ki az új vállalkozóknak egy olyan munkáért, amit alig pár millióért meg lehetett volna kapni.

– Kilencvenötmilliót? Rengeteg pénz. Nyolcszáz, de inkább kilencszáz kiló arany! Hát ennek utánajárok, utána kell járnom. Ki is ez a mérnök?

– Ezért engem kinyírhatnak, azt tudod.

– Persze, persze. Mondj egy összeget.

A mérnök elővesz egy üres névjegykártyát, ráír valamit, és az asztalon az újságíró elé tolja. Az megnézi, és meghökkenten kérdezi:

– Mennyi?!

– Ennyi.

A zsurnaliszta a papírra néz, majd ismét a cimborára:

– Neked elment az eszed.

– Akkor ment volna el, ha úgy adnám át ezt az információt, hogy közben nincs miből biztonságba helyeznem a családom.

– Hát… megpróbálom.

*

1930. október 20.

SZENZÁCIÓS LELEPLEZÉS A RADNA–DORNAVÁTRAI ALAGÚTRÓL!

Közel százmillió lejt dobott ki a román állam egy alagút megépítésére, amely már régen készen volt?

A nagyszabású visszaélésnek úgy jöttek nyomára, hogy egy mérnök, aki a panamában részt vett, részeg állapotban kibeszélte a titkot. Három mérnököt és három vállalkozót letartóztattak. Ezt is a legnagyobb csendben tették, mert szégyellenek a dologról beszélni.

Király Farkas