Akinek jobb vagyok a szélnél

Szombat délelőtt van, kint szikrázó napsütés, a bokrokon és az út szélén pár marok, éjszakáról megmaradt hó. Ez szép. Most kellene megnézni, amíg nem olvad el, mégis, csak tologatom a perceket magam előtt ahelyett, hogy venném a kabátomat. Nem megy.

Valami feszít odabent, csak tömném magamba a csokit, ha tudnék bármilyen édességet is enni délelőtt; jó, ha nem csokit, akkor mást, bármit, habzsolni, amíg el nem telek vele, amíg kifeszül a hasam, amíg már egy falatot sem tudok magamba gyömöszölni. Hogy ne érezzem a hiányt. Mert télen hiánnyal élünk. Gyakran nyáron is. Ez nem jó felismerés. Nem illő. Nem bevallható. Pedig most kellene erőt venni magamon, a magam urának lenni, megtörnöm a tehetetlenséget és a mozdulatlanságot, hiszen aki erőt tud venni magán, az – legalább abban a pillanatban – önmagánál erősebb.

Akkor az most nem én vagyok. Itt állok – ezek szerint – magamhoz képest erőtlenül. Ilyenkor még a tekintetem is fátyolos. Szomorú. De miért szomorú? Nem vagyok szomorú. Bánatos vagy? Nem. Ez nem bánat. Ez az az izé, amit sem körbejárni, sem kitapogatni nem szeretek magamban. Mit kezdhetnék mégis vele? Nincs más ötletem, valahogy ki kell jutnom oda, ahol a fényt osztogatják. Vegyem az erőmet magamon, ragadjam meg hajánál fogva, húzzam, vonszoljam magammal a szikrázó fénybe, a porhóba, a fehérségbe, mert ez így nem jó. Nem tartható. Nem ezt tartogatnám. A kis tó, a mező mindig segít. Hogy hogyan, azt most sem tudom, de azt igen, hogy van valami rejtélyes képessége, mindig küld valamit felém, amibe belekapaszkodhatom, amiből tanulhatok. Csak vegyem észre. Pedig többezerszer láttam már azt a helyet. Másnak talán csak pihenőhely, a lélek cseppnyi kerengője. Nekem varázslabirintus, kiismerhetetlen, százarcú lény. Mit tartogathat mára? És mi van, ha semmit? Az nem lehet.

Végigmegyek a szokásos úton, a szokásos ösvényeken, várom a csodát, a kimozdítót, de minden éppen olyan, mint amilyennek utoljára láttam. Nincs csoda. Nincs semmi az elfagyott út mentén, amit észrevehetnék. Színek se nagyon vannak. A füves rész szélén egy szinte teljesen elszáradt kórót látok, ez leng csupán a gyenge, januári szélben. Mögötte szalmává kopott, hosszúra engedett fű. Nem sok élet van a tájban sem, jobb, ha ma nem várok semmire, mire várnék.

Amúgy szép ez a növény. Először bogáncsnak nézem, de nem az. Nem tüskések a levelei. A termésük viszont hasonló. Kerek gömbök, horgas lándzsák állnak ki belőlük mindenfelé. Közelebb megyek, óvatosan megérintem őket, nézem, ahogy átsüt rajtuk a fény, mintha apró glóriákat rajzolna a gömbök köré, és a rozsdás színek is hol mélyülnek, hol megvilágosodnak tőle. Figyelem a növényt, meg akarom fejteni a titkát. Miért vagyok biztos abban, hogy van titka? És miért akarok minden titkot megfejteni? Menjek inkább tovább.

Indulnék is, akkor látom, hogy miközben a magasabban lévő terméseket vizsgálgattam, az alsók apró, horgas dárdáikkal beleakadtak a sálamba, rátapadtak a farmeromra, amikor pedig továbbléptem, az összes leszakadt az anyabokorról. Velem akarnak jönni. Sok növény a szélre bízza a magjait – de ők engem választanak inkább. Pedig van szél, mégpedig hideg. Felhúzom a kapucnit, a telefont a farmerom zsebébe teszem. Leveszem a kesztyűmet, kabátzsebembe tömöm, ujjaimmal próbálom lefejteni a tüskés gömböket. A farmerrel még könnyebben boldogulok, de a sálamba belegabalyodtak, szálanként kell kibogoznom darabjaikat a rojtok közül. Makacsul kapaszkodnak, inkább kiszakadnak az anyatestből, de nem engednek el. Igazi harcosok. Erre vannak kiképezve. Mindegyik horgas szál végében egy-egy mag, amely arra vár, hogy magammal vigyem. Jobb vagyok nekik, mint a szél. Pedig a szél ereje hatalmas, ha akar, fákat dönt ki, tájakat rajzol át.

Mióta várnak arra, hogy valaki magával vigye őket? Igaz, semmi dolguk, van idejük. Kivárják, pedig csak két évet élnek. De hátha. Van bennük türelem. Az egész életük végül is egyetlen parancs teljesítése. Én lennék az, akire eddig vártak? Ezt abban a pillanatban mélységesen mély üzenetnek vélem. Elindulok, útközben egy-egy horgos szálat fejtek ki a sálamból, s úgy dobom el, mintha magot vetnék. Azt is teszem. Az a bojtorján jövőre már nem vár ott engem, de hátha valamelyik mag megered majd a földben. Hátha nem vártak rám hiába.

Szárnyas nőalakot látok magam előtt, aranykancsóból ezüstkancsóba tölti a vizet. Egyik lába vízben, másik szárazon áll. Vízöntő hava van.

Milyen érdekes, nem érzem már azt az éhséget, nem akarom az egész világot felfalni, magamba tömni. Nem kell uralkodnom magamon, nem kell leszorítanom magamban senkit.

Éppen jó minden úgy, ahogy van. Elég.

Mirtse Zsuzsa